Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Pomogáts Béla: Magyar ezredforduló (Gondolatok a millecentenáriumra)

zött, majd a csehek, szerbek, ukránok és bolgárok öt- és tízmillió között, végül a szlovákok, horvátok, szlovének, makedónok és (a jiddisül beszélő) zsidók ötmilliós lélekszáma alatt.

A magyarságnak ez a viszonylagos etnikai ereje mára nagymértékben csökkent, illetve a többi nemzet etnikai ereje viszonylagosan növekedett. A lengyelek lélekszáma harmincmillió fölé, a románoké húszmillió fölé, a szerbek, csehek és bolgárok lélekszáma a tízmillió közelébe került, és természetesen a többi közép-európai nemzet lélekszáma is nagymértékben emelkedett. A régióból ugyanakkor szinte teljesen eltűntek a németek és a zsidók: Ausztria ma már csak megszorításokkal számítható a közép-európai térség országai közé, gazdasági, politikai és kulturális tekintetben inkább nyugat-európai jellegű, Csehországból, Lengyelországból és részben Magyarországról pedig eltávoztak a németek, sőt az utóbbi évtizedben szinte teljesen felszámolták az erdélyi német (királyföldi szász s bánsági sváb) etnikumot is. A közép-európai zsidóságot pedig szinte teljesen felszámolta a második világháborús holocaust, illetve az, hogy a megmaradottak nagyrésze Izrael államba távozott. (így tűntek el a korábban a magyar kultúrában is oly nagy szerepet játszó erdélyi zsidók.) A magyarság korábbi etnikai ereje ugyancsak megtört, a Kárpát-medencében élő, nagyjából tizenhárom és félmilliós magyarság jóval a románok létszáma mögé szorult.

Végül harmadszor: a magyarság lelkileg és erkölcsileg is igen súlyos helyzetbe került, minthogy azokat a kollektív sérüléseket (lelki frusztrációkat), amelyeket 20. századi történelme a vesztes háborúkkal és a sikertelenül maradt modernizációs kísérletekkel okozott, máig nem tudta enyhíteni a történelem. A magyarság külpolitikai tekintetben védtelen helyzetbe került, belső szolidaritása megrendült, lelki stratégiája nem készült, következésképp nincs biztos jövőképe s minden fölmérés szerint Európa leginkább pesszimista nemzete. Ebben a súlyos lelki helyzetben aligha várható, hogy közép-európai „helyünk és sorsunk” megalapozottabbá válik, és nagyobb külső biztonságot ad.

Magyarország és szomszédai

Közismert dolog, egyszersmind gazdasági és politikai szükségszerűség, hogy a rendszerváltozás utáni Magyarország a nyugati világban: az Európai Közösségben és az Atlanti Védelmi Szervezetben keresi a helyét. Ugyanakkor a rendszerváltozást megelőző és követő néhány romantikus esztendőben ez a stratégiai orientáció együtt járt a közép-európai regionális elhelyezkedés gondolatával, és ennek a gondolatnak volt bizonyos hatékonysága a térségben is. Ezt fejezték ki a sűrű egymásutánban létrehozott regionális szerveződések: az Alpok-Adria-együttműkö- dés, a Pentagonále és Hexagonále (Lengyelország, Csehszlovákia, Ausztria, Olaszország, Magyarország plusz Jugoszlávia) együttműködési formációk, legtöbbet ígérőén a visegrádi csoport, amelynek Csehszlovákia (később Csehország és Szlovákia), Lengyelország és hazánk voltak a tagjai. Ezek a geopolitikai társulások azonban nem bírták ki a politikai változások terhelési próbáját, és a közép-európai eszme egyik hagyományos hordozója: Csehország már korábban kijelentette, hogy a visegrádi együttműködés halott.

Akkor, a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején igen sokan gondoltak arra, e sorok írója is, hogy elérkezett az ideje a Kossuth és később Jászi Oszkár által megálmodott regionális integráció újratervezésének és lassú, türelmes megvalósításának. Am csakhamar kiderült, hogy a közép-európai megbékélés és együttműkö35