Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Pomogáts Béla: Magyar ezredforduló (Gondolatok a millecentenáriumra)

helyzete nemcsak a térképen változott meg igen radikálisan, hanem a geopolitikában is.

Az ország, amelynek története a török kiűzése, tehát a 17. század vége óta, ha nem is zökkenők nélkül, tulajdonképpen mégis egy folyamatosan emelkedő pályán haladt, az első világháborúval ereszkedő pályára került. A 18. és 19. század magyar történelme igazából európai sikertörténelem, amelynek még a látványos és nagyszabású kudarcai is későbbi eredményeket készítettek elő. A II. Rákóczi Ferenc vezette utolsó rendi szabadságharc, igaz, elbukott, a Károlyi Sándor és Pálfify János által megkötött szatmári béke viszont olyan „kiegyezést” között létre a nemzet és az uralkodóház között, amely különösen Mária Terézia uralkodása idején Magyarországot a fejlődés útján indította el, és ennek a korai fejlődésnek a következménye lehetett az a polgárosulás, amely a reformkorban kibontakozott. Hasonló volt a helyzet a 19. században: az 1848-1849-es szabadsághrcot külső erőszak verte le, az 1867-es kiegyezés révén mindazonáltal megvalósultak 1848 legfontosabb törekvései, és az ország fél évszázadon keresztül egy európai nagyhatalom részeként tehetett eleget geopolitikai feladatainak.

Ezt a folyamatos, habár nem tragikus zökkenők nélküli, történelmi emelkedést kényszerítette leszálló pályára az első világháborús vereség, a trianoni feldarabolás, a modernizációs kísérletek kudarca, majd a második világháború, az ország német és szovjet megszállása, a második Trianon, majd az 1956-os forradalom leverése. Erről az ereszkedő pályáról Magyarország azóta sem szabadult: a „rendszerváltozás” szabadító történelmi fordulata sem hozta meg az újabb emelkedést, megcsúfolva azokat a hatalmas reményeket, amelyek 1988-1989-ben már-már egy „emelkedő nemzet” engesztelő látomását varázsolták a szemünk elé.

Egy évszázad leforgása alatt: 1896 és 1996 között igen nagy volt ez a történelmi süllyedés. Ha valaki fel kívánja állítani Magyarország utóbbi százesztendős históriájának mérlegét, éspedig éppen közép-európai „helyünk és sorsunk” tekintetében, szinte mindent a „negatív oldalon” könyvelhet el: mindenütt „helyünk” erős zsugorodásával és „sorsunk” romlásával kell számot vetnie.

Először is igen nagy mértékben csökkent az ország regionális hatalmi súlya, különösen szomszédainkhoz képest, amelyeknek hatalmi súlya viszont számottevően növekedett. Magyarország egy évszázaddal korábban, mint már mondottam, egy európai nagyhatalom összetevője volt, s a magyarság a Kárpát-medencében: a történelmi országban, etnikai, gazdasági, politikai és kulturális tekintetben mindenképpen a vezető helyet foglalta el. Még demográfiai tekintetben is, minthogy a Horvátország nélkül értendő Magyar Királyság lakóinak 54 %-a, tehát abszolút többsége magyar volt, a maradék 46 %-on pedig öt nemzetiség (román, német, szlovák, szerb, ruszin) osztozott. Magyarország törekvéseinek és szavának világpolitikai súlya volt, a magyarság pedig egy sok évszázados nemzeti fejlődés eredményeire támaszkodva, ahogy az imént idézett Jókai Mór is hangoztatta, történelmi és politikai erejének-súlyának újabb gyarapodásával számolhatott. Ez minden bizonnyal így is történt volna, ha nem jön közbe a szerencsétlen háború, a súlyos vereség és a végzetessé váló trianoni rendezés.

Másodszor: számottevő módon csökkent a magyarság etnikai súlya a közép-európai régióban. Száz esztendővel ezelőtt a térségben: a német és az orosz birodalom között a magyarság még igen jelentékeny etnikai erőt képviselt. A régió legerősebb nemzete ekkor a lengyel volt, tizenöt milliós lélekszám fölött, ezt az erőt azonban nagyban csökkentette az a körülmény, hogy a lengyeleknek nem volt önálló államuk, és három országban (az orosz, a német és az osztrák birodalomban) éltek. Utána a németek (az osztrákok, a csehországi, magyarországi, horvátországi, romániai németek), a magyarok és a románok következtek tíz- és tizenötmilliós lélekszám kö34