Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - Klujber Anita: A forma tartalomkifejező szerepe (Radnóti: December és Kosztolányi: Harsány kiáltások tavaszi reggel)

mus, s ezzel egyúttal enyhül is a tragikuma. Az előzményekkel egyező ritmusképlet azt a többletinformációt sugallja, hogy a halál szerves része az életnek. Különösképpen, ha hozzágondoljuk a „vad zuhanással összeomolni” — sor már említett jelentésárnyalatát. (A csend jelentése, a ritmusváltás és a ritmus helyrebillenése nélkül megfojtanánk ezt az érzést. Ha a vers így fejeződne be:

,Aztán egyszerre a halál markába kerülni”;

vagy:

,Aztán egyszerre szépen meghalni”,

elvesztené összefüggő jelentéskörét, megbomlana a különböző szinteken átadott információ egymást kigészítő, felerősítő, alátámasztó egysége.)

AKosztolányi-vers titka ugyanaz, mint a Radnótié: A halál higgadt tudomásulvételének üzenetét mindkettő a különböző csatornák jelentéstartalmainak összegződésével éri el. A forma szemantizálódása segíti az olvasót a költemények átélésében - megértésében. A két vers közti párhuzamok azonban gyakran ellentéteket rejtenek magukba.

Kosztolányi versében is hiányzik az egyes szám első személyű igealak. Ezt a főnévi igenevek helyettesítik. (Egyedül a „fejemben” szóban van meg rejtett módon, mint ahogyan Radnótinál érezhető a „közelít” szó kapcsán.) A főnévi igenevek sűrítetté, gyorsan kimondhatóvá teszik a költeményt. Az élet aktív módon történő megélésének lehetőségét érzékeltetik. A főnévi igenevek írása - olvasása felidézi a felfokozott élettempót. Radnóti versében főnévi igenevek sincsenek, az ő verse lassabb, statikusabb.

Az egyes szám első személy hiányának a Kosztolányi versben is megvan az a jelentéstöbblete, ami Radnóti versében. A személytelenítéssel az olvasó könnyebben felveheti a lírai hős pozícióját, így közvetlenül átélheti a halál tragikumának feloldódását.

A két vers térszerkezete nagy vonalakban hasonló, de apró különbségeket rejt magában. Radnóti és Kosztolányi költeményeiben is a mindenséget felölelő archeti- pikus mozgás, a leszállás utal a halálra. Radnótinál ez a lassú ereszkedés, eufemi- zált zuhanás (nap az égen — köd száll - hó esik — mély hó), Kosztolányinál pedig megszakított elmélkedés utáni hirtelen zuhanás. A földről fokozatosan emelkedik a tekintet a fényes göröngyön és fejen át a hegyig, majd az emelkedés megszakad a völgybe leszállással (ez a lélekbe történő alászállás és a halál előérzete), hogy aztán még magasabbra, az égre és a napra irányuljon az összeomlás előtt. A térszerkezet megerősíti a versritmus és a többi csatorna üzenetét.

A Radnóti-vers egyenletes ereszkedése és az utolsó szó (halál) hirtelensége a ha- láltudat-nélküliségre engednek következtetni. Ez a „nesztelenül közelítő”, lassú halál mégis meghökkentőbb és váratlanabb, mint a Kosztolányi vers vad zuhanással történő összeomlása, mert azt a haláltudat előzi meg („élni utolszor”, „soha többé”, „völgybe leszállni”.)

Ez egy különleges párhuzam - ellentét a két vers között. A tavaszi élet - versben háttérként ott kísért a halál, a téli lassú elmúlásban pedig nesztelenül, de váratlanul érkezik. A haláltudat hiánya magyarázza a Radnóti-vers statikusságát, megléte pedig a Kosztolányi vers dinamikusságát.

Radnótinál a homály uralkodik. Álló és moccanó képekből építkezik a vers. Kosztolányi verse csupa fény és mozgalmasság, de ezt az ellentétet egy lényegi párhuzam takarja: mindkét költemény mellérendelt állításai, impressziói közt az egységes hangulat, asszociációs kör és ritmus teremt kohéziót.

Ezen a ponton egy érdekes jelenségbe ütközünk. Az egységes hangulat és asszociációs kör mindegyik vers belső világához igazodik, de egymástól eltér. A ritmus lé75