Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 8. szám - Klujber Anita: A forma tartalomkifejező szerepe (Radnóti: December és Kosztolányi: Harsány kiáltások tavaszi reggel)
belső ritmusérzékünk, és szinte táncosnak érezzük a verset abban a sorban, ahol megjelenik a „halál” szó. A ritmus helyrebillenése megkönnyebbülést vált ki, s ez rávetítődik a „halál” szóra és megszépíti azt. Különösképpen, ha figyelembe vesz- szük, hogy itt más hatásokkal is számolnunk kell, mint pl. a halál szó magánhangzó - és rímkapcsolatai, az index és a jelentett szó egybeesése, a halál angyallal történő azonosítása, és az utolsó szóra kisugárzó vershangulat. A Radnóti-vers elemzésének tapasztalatai azt mutatják, hogy a vers szövegében kimondott tartalom más szintagmatikai kódok szemantizálásával kiegészíthető, mert ezek egybefonódnak és logikai egységet alkotnak. A December című vers a lélek tükre: a szavakkal ábrázolt táj voltaképpen projekció eredménye, lelki táj, s ennek az idő szférájába történő transzponálása. Ezen túlmenően, a hangkészlet, a rímszerkezet, az indexek és a versritmus egyaránt arra szolgál, hogy a zuhanást lassú leszállássá szelídítse, s így a halált elfogadhatóvá tegye minden ember számára. Kosztolányi Harsány kiáltások tavaszi reggel című versének hasonló az üzenete. A költemény azonban nem a halálról szól, hanem a meghalás folyamatát is tartalm- zó életről („élni utolszor”). Kosztolányi verse élni tanít, egy intenzíven átélt élet lehetőségét kínálja fel. Felidézi azt a megmagyarázhatatlan érzést, amikor az ember tavasszal feltöltődik a világmindenségből, s ebben az energiatelt állapotban teljes odaadással igyekszik kipróbálni és átérezni minden gyönyörűséget, amit a világ kínál. Magába akarja fogadni a mindenséget azzal a tudással a háttérben, hogy van végső pont. A versben a világ puszta bekebelezésének vágya mellett megsejthető a kreatív ember alkotásban talált öröme is. A hedonizmus mellett megjelenő másik értékszintet először a kék nefelejcs jelzi, mely a boldogság kék virágával és a költői örökléttel („nefelejcs”) asszociálható. Ez megelőlegezi az értelmesen megélt élet lehetőségét, mely a „gondolatok ragyogásáéban, az önkifejező alkotásban ölt testet. A vers térviszonyaiban is ez a két szint különíthető el. A felfelé való törekvés („menni a hegyre”) a hedonisztikus életélvezetet, a lefelé irányuló mozgás pedig a lélekbe történő alászállást sejteti. A leszállás a halál archetipikus képével is kapcsolatba hozható, s ez nem zárja ki az előbbi jelentéstartalmat. A kettő valójában kiegészíti egymást. A lélekbe történő alászállás előfeltétele a halálról való gondolkodásnak. S ez a haláltudat teszi lehetővé, hogy a mindent magába építeni vágyó emberi beállítódás mellé az alkotásban kifejeződő aktív életszeretet is társuljon. Az élvezettel és értelmesen megélt életet a kezdő és a végső pillanat nagyszerűsége foglalja keretbe. Kosztolányi versében is megszépül a halál, mint Radnótinál. Ez (1.) a szemantika, (2.) a grammatika, (3.) a hangkapcsolatok és (4.) a ritmus szintjén is kifejeződik. (1.) A vers szövegét tekintve a „élni utolszor” szókapcsolat eufemizmus, mert benne foglaltatik a halál élet részeként való értelmezése. A jelentés szintjén megjelenő másik eufemizmus a „völgybe leszállni” szókapcsolat, amely beleillik a vers felfokozott hangulati egységébe, de már a leszállás archetipikus képét rejti magába. A halál folyamatát leíró zárószavak („vad zuhanással összeomolni”) nem lassú, fájdalmas elmúlásra utalnak, hanem a meghalás teljes odaadással, szinte élvezettel történő átélését érzékeltetik. A szavak ilyen megváltoztatása enyhíti a halál tragikumát. (2.) Grammatikai szinten a vers két soronként nagyjából ismétlődő szerkezetű főnévi igeneves mondatokból épül fel. A versmondatok főnévi igenévvel történő indítása sajátos, grammatikai anaforában kifejeződő ritmust ad a szövegnek. Ez a szabályosság csak az utolsó előtti sorban tűnik el, a halál aktusa előtt, hogy aztán a ha73
