Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - Szekér Endre: Márai Sándor: San Gennaro vére

harmadszor arról, hogy az élő lázadó Croce többet ért, mint a száműzöttként, mártírként üldözött... Másutt a regény egyik hasonlatában Velázquez képeit idézi. Odébb egy nápolyi templom barokk stílusát gúnyolja ki. Később Napóleon és szeretett könyvei jutnak eszébe. Majd megint a távolabbi múltba kanyarodik: Plinius, Vergilius, Lucullus... Szent Ferenc és beszéde is többször felmerül. („... egy Szent Ferenc kell, aki a szegénységet hirdeti és meg is valósítja, s akkor az Egyház megint erős lesz.”). Márai nagyon sokszor emlegette naplójában Santayanat, s most regényében is vall róla: „Mint Santayana, aki itt halt meg Rómában, a spanyol bölcs, aki angolul írt...” Később Toynbeeről beszél a regényben a pap, mint maga az író gyakran naplójában. Másutt megemlíti Thomas Mannt, Majakovszkijt, Ernst Toliért és Stefan Zweiget. Márai a San Gennaro vére című regényében határozottan elmossa az idő korlátáit: több ezer évre tekint vissza, a szegény nápolyitól nincs messze Vergilius és Ovidius, a tengerparton Ulysses járt, háromezer év előtti görög telepeseket idéz, az utcán ma is Tassot szavalják stb. És mindig ott van a regényben az akkori jelen, a bevándorlókkal, a spionokkal, az amerikai hajókkal, a bolsevista veszéllyel, az olasz kommunistával, aki Togliattit idézi. Márai túlzottan közel van még az elhagyott haza keserű emlékeihez: így az idegen üldözöttségét, hazátlanságát, kiszolgáltatottságát átéli. S maga is politizál a regényben: a vizumszerzésről, a vasfüggönyről, a bolsevistákról, az erőszakról, a Hatalomról, az éppen időszerű pártokról, Mussoliniról, a fasizmusról stb. És az idegenre visszaemlékező pap szavaiban elénk állítja név nélkül, „szellemi nyomorékként”, „bankárfiúként” Lukács Györgyöt, aki beállt filozófusnak a kommunistákhoz, „mert soha egyetlen önálló bölcseleti gondolata nem volt...” A párttól katedrát kapott, kegyelemkenyeret vagy „kegyelemkalácsot”. (Az igazsághoz természetesen hozzátartozik az, hogy Márai azért sem szerette Lukács Györgyöt, mert a marxista filozófus az alap és a felépítmény kapcsán a polgári irodalom eltűnési folyamatáról írt, Márai Sándort is néven nevezve. Napló 1976-1983.)

Márai stílusáról már korai műveit olvasva - felsőfokon írtak. Szabó Zoltán eltűnődik hittel írt és hitetlen mondatain, Kosztolányitól tanult világosságán, Krúdy-s zenéjén. Tud lírai lenni: mimózaillatról vall, fények vibrálását veszi észre, csodálatosnak látja a tengert. Elkápráztatja az ősz. Megborzong a hazátlanság fuvallatakor. Ha Crocet idézi, szavai átmelegszenek. Itt is visszatérnek kedves szavai: sértődöttség, ember, Európa, csoda, megváltás, idegen, tenger stb. Hosszú összetett mondatai olykor lerövidülnek, kérlelhetetlen keménységgel kopognak szavai. (’’Menekült vagyok.” „Nem akart közéjük állni.” „A csodákban nem hiszek.” „Talán kitör a Vezúv.”) A San Gennaro vére című Márai-regény rokon a Halotti beszéddel: „És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk, / Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk? /íme, por és hamu vagyunk.”

63