Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - Szekér Endre: Márai Sándor: San Gennaro vére

tel: az Forrnia és a tenger. Naplójában 1946-ban önálló bekezdésben, csillaggal elkülönített szakaszban ezt írja: „Formiánál a tenger.” Ezt a versértékű parányi naplórészt Németh G. Béla is észrevette, elemezte. És a San Gennaro vére című regényében a pap elmeséli, hogy az idegen a harmadosztályú vonatfülkében Róma és Nápoly között a haldokló Santayana arcát látta, amikor a vonat Formiához ért. Kiment a folyosóra, hogy újra megnézze a tengert. „Mert nagyon szerette a tengert. Úgy is halt meg, hogy levetette magát a magaslatról, és kitárt karral repült a mélybe, a tenger felé.” Többször előkerül még Forrnia: itt gondolt arra, hogy meg kellene váltani a világot. Az idegennel való azonosulás természetesen többször felmerül a hazátlanság, a száműzetés, a sehova-sem-tartozás említésekor. Márai és a regénybeli idegen hasonlóképpen érzik magukat távol hazájuktól. „Egy ideig utazgatott Európában, s aztán egy napon észrevette, hogy már nem tartozik sehová.” Nem állampolgár, nem tagja ennek vagy annak az emberközösségnek. Számkivetetté, száműzötté vált. Egy ideig még reménykedik az elhagyott hazában és az ott éló' embertársaiban. Aztán félreérthetetlenül kiderül: nem tartozik sehova, idegen mindenütt, teljesen egyedül maradt. Márai és hőse gyakran elmélkednek a haza sorsáról és maguk helyzetéről. „A haza, amelyet önként hagytak el, tökéletesen megszűnt haza lenni számukra, mert nem egy országhatáron léptek túl, amikor elhagyták a hazát, hanem önként, szabad akarattal kiléptek egy érzelmi közösségből. És a világ, amelybe átléptek, soha nem fogadja be őket.” Czigány Lóránt az Egy úr a Mikó utcából című tanulmányában világosan elemzi ezt a Márai-magatartást, ezt a magányos száműzött érzését. Az irodalomtörténész úgy érzi, hogy Márai Posillipoban lenézett a kötélről, megingott, elvesztette egyensúlyát. „Persze olyan rutinnal rendelkező kötéltáncos, mint Márai nem egykönnyen zuhan le mindennapos mutatvány közben”, - tette hozzá Czigány Lóránt. A haza elvesztése mellé járul egy kis remény: Európa megnyerése. Az évtizedeken át mindig Európához ragaszkodó író, bármilyen történelmi helyzetben a világháború idején vagy a háború után, otthoni környezetben vagy otthontalanul és hazátlanul idegen földön, valamilyen Adyhoz hasonló „mégis-morállal”, „bújdosó kurucos” reménytelen reménységgel kapaszkodott Európába. A San Gennaro vére című regényében is több helyen esszészerű fejezetrészekben vall erről az eszményített - és valóságos - Európáról. „Úgy látszik, nem lehet büntetlenül Európában születni... És ez az Európa hiába alakult át az elmúlt évtizedekben csataterekké és koncentrációs táborokká, hiába volt a vasfüggöny is, hiába volt az, hogy mindenütt új és új titkosrendőrségek alakultak Európában, tegnap a Gestapo, ma a Gépéu, holnapután az Isten tudja, mi lesz a neve...” Minden fórtelem, gyanakvás, államok közönyössége ellenére nincstelenül elindulnak a Kelet-Európából menekültek Nápolyban egy hajófenéken meghúzódva. Bár mindent elvettek tőlük, mégis kaptak valamit. Valamilyen nehezen megmagyarázható „európaiságot”, ezt őrzik magukban, és ezt keresik mindenütt.

Márai írói egyénisége a San Gennaro vére című regényében még számos helyen „átüt” az epika szövetén. Amikor a Posillipo dombtetejéről lenézett a tenger és a szigetek felé, eszébe jutott, hogy Nisida szigetére érve a sziklákhoz kötötte a régmúltban Ulysses hajóját, amikor társaival Polyphemos barlangjába ment. Máskor meg Nisida szigetére tekintve - Brutust emlegette, aki ott lakott. Nincs meg az a ház, ahol Brutus beszélt Ciceróval - Caesar meggyilkolása után. Másutt Vergiliusról ír, később Ovidiust idézi. Márai szemében az itáliai táj egyszerre hordozta a múltat és a jelent, és különös szeretettel írt mindig a hosszú utat bejáró, kalandszerető Ulys- sesről, így például a Béke Ithakában című művében is. Az író még regényeibe is beépítette olvasmányélményeit, naplóba illő feljegyzéseit. Többször írt regényében a szeretett Benedetto Croceről: egyszer regényhőse „nagy szellemnek”, „pogány szellemnek” nevezi; máskor a pap beszél Croce antifasizmusáról, hősies kiállásáról;

62