Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - Szekér Endre: Márai Sándor: San Gennaro vére

ni a világot. De a hosszabb bemutatást azonnal megszakítja, az első mondata után másfelé kanyarodik az író. Bemutatja az itt lakó kisembereket, beszélteti őket, mint a hajdani fórumon. A vadászokról ír, a csodavárásról, a szegénységről, a veszekedésről, a munkanélküliségről, a kommunizmusról, a betegségről stb. S közben egy- egy fejezetrészben fontos mondanivalót rejt el az idegenről. Egy helyütt azt írja, az idegeneknek nincs hazájuk, s mindennap úgy várják a postát, mintha valami reményfélét kapnának levél helyett. Pedig nincs hazájuk, újat nem kaphatnak, s minden már csak volt, eltűnt, elvesztették. Mint egy földrajzi tüneményt, élménykört, mint egy szerelmet.

A különös idegen bemutatása - néhány korábbi szakaszt nem számítva — tulajdonképpen a regény harmadik részétől, terjedelmi szempontokból kb. a felétől kezdődik, rejtélyes halálától. Márai késlelteti a főhős bemutatását, elhomályosítja az élő személy elénk állítását, de a halál felől közelítve, tragikus háttér előtt vallanak róla a szereplők. A nyomozás kerete — nem rideg okfejtés. Az író az élőbeszéd közvetlenségével és kedvességével tudja még közelebb hozni az olvasóhoz az idegent. A különböző személyek vallomásából más és más tükörből mutatja be őt. Először a hivatalos „ügyirat”, jelentés” elkészítéséről értesülünk, a vicequestor és az ágens beszélgetéséről. Mi lehetett az idegennel? Öngyilkos lett? Megölték? Bolond volt? Lehet, hogy csak igazi menekült volt, és félt kivándorolni? A feltételezéseket tartalmazó kis fejezetrész a következő szavakkal folytatódik: „Lehet, hogy ember volt.” A nevetést kiváltó mondat, ember-voltának emlegetése kulcs-fontosságú. Mint Márai szeretett íróbarátja, Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című versében olvashatjuk: „Okuljatok mindannyian e példán. / Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt belőle több és most sem él / s mint fán se nő egyforma-két levél, / a nagy időn se lesz hozzá hasonló.” Igen, ilyen a mi idegenünk, tudományos társaság tagja volt, lelkiismereti okból jött el hazájából. Nem volt semmije. Kilépett Európából. S most az ágens szavaiban újra előkerül a csoda, de más értelemben, mint San Gen- naro vérének megindulása. Az idegen szobájába bement az őrnagy hülye fiával, és a beteg gyerek megnyugodott. Ez is csoda volt. „Olyan erős volt a fény, commandato- re, hogy mind, akik a szobában ültünk, fénylettünk.” Az idegen igazi szakember volt, akit még az erőszakos rendszerek is megtűrnek otthon. S megtűrik akkor is, ha nem politizál, nem lép be a pártba. De nem bírja tovább, eljött, nem akart közéjük állni. Sokat tudunk meg az idegenről - a pap vallomásából. Avasfüggöny mögül menekült el az idegen. S azt remélte, itt másképp lesz. Csalódott. Az önkéntes száműzetésben élő nem tartozik sehova sem. Egyedül marad. Rájött, hogy nincs más menekülés. Nincs megváltás. A tenger partján ülve a pap azt mondta az idegennek, váltsa meg a világot, ha tudja. S az idegen arról szólt neki, hogy csak az egyén tehet valamit, a megváltásnak mindig önfeláldozás az ára. Aztán a nő, az idegennel együtt érkezett nő vall róla. Nem volt a férje. De együtt hagyták ott hazájukat. Egyre hazátlanabbnak érezték magukat. S a férfi, az idegen egyszer azt mondta neki, hogy most hazaérkeztek. S ez a haza a tenger. Ha itt maradnának Itáliában, talán ez lett volna a csoda.

Az idegen sorsa, hazátlansága - nagyon közel van Máraihoz. Ezt az azonosulást nagyon sokszor elárulja a regényben. Az egyik helyen az ágens arról beszél, hogy az idegenek gyakran kiabálni kezdenek a hivatalokban, ha rosszul írják a nevüket, ha eltévesztik nevük betűit, ékezeteit. („Úgy látszik, ezekben az országokban az ékezet fontos.” - „Ékezettel vagy ékezet nélkül, de volt még valaki.”) Márai az 1950-ben Po- sillipoban írt Halotti beszéd című versében nem felejti az „idegen” ragaszkodását, önmaga ragaszkodását a magyar nyelvhez, nevének ékezeteihez: „Az ohioi bányában megbicsaklik kezed, / A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet.” A másik fontos adat, melyet Márai, a naplóíró és a regényíró határozottan kiemel, megismé61