Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 8. szám - Szekér Endre: Márai Sándor: San Gennaro vére
Szekér Endre Márai Sándor: San Gennaro vére M JL WJL árai Sándor jellegzetes regényírói stílust alakított ki már korábbi műveiben is: nála az epika eredeti módon esszéizálódott, az elmélkedő-tanulmányszerű elemek beleszövó'dtek regényeibe. Ezt az irodalomtörténeti műfajváltást már Schöpf- lin Aladár észrevette A magyar irodalom története a XX. században című munkájában 1937-ben. A Márai-regények sajátos emlékidézése, különös atmoszférateremtése, eredeti lélekábrázolása, a különböző' megítélési szempontok változó tükörképe, a regényhősök bizonytalan helyzete a világ „nagy tengerrengésében”, franciásan világos és elegáns stílusa — határozottan elkülönítette a korábbi írónemzedék regénystílusától. Rónay László Márai-monográfiájában a regények freudista vonásairól, hőseinek sajátos idegenségéről, illúzió-vesztéséről, egyéniség-kultuszáról, Odüsszeuszhoz hasonló alkatáról ír. A polgári hagyomány, Thomas Mann példája, regénytechnikájának hatása, a magányos művész sorsának alakulása stb. többször felmerül Rónay László könyvében. Elemzi Márai regényszerkezetének eredeti formáját, az egymásnak forduló vagy kiegészítő párbeszédek ívelését, a monológok összekapcsolódását, az azonos helyzetek és sorsok hasonló vagy másfajta megközelítését. A hagyományos regény cselekményessége visszaszorul, elcsenevészesedik: az emberi lélek megismerése válik fontossá. Márai mindig kételkedő, elemző, csaknem „kórképet” rajzol író-orvosként: újra és újra megvizsgálja hőseit, más és más leletet gyűjt össze, hogy alaposabban, sokszínűbben mutassa be alakjait. Változik a nézőpont, a megvilágítás, az írói kamera állása. Mind fontosabb lesz az önvallomás. Olykor olyan az érzésünk, mintha egy régi görög vagy későbbi klasszicista dráma hőseit ismernénk meg napjainkban: a hely, az idő és a cselekmény hármas egységében. A színhely változatlan, az idő pár napra szűkül, a cselekmény a színfalak mögött történik: most „csak” az emberi lélek rezdüléseire kell figyelnünk. A San Gennaro vére - a kései Márai-művek közé tartozik. Megőrzi és továbbviszi a korábbi Márai-regények sajátosságait: viszonylagos „cselekménytelenségét”, a párbeszédek és monológok eredeti egymásba fonódását, az „idegen” sorsának különböző nézőpontból való bemutatását, az azonos színhely (Nápoly, Posillipo) szerepét, a „vallatás” drámaiságát. Ugyanakkor a San Gennaro vére című regényben határozottan érvényesül az író személyessége, a hazájától elszakadt főhőssel való azonosulása, az Itáliához, Posillipohoz való ragaszkodása, (hiszen Márai itt él évekig Posillipóban, s később is többször visszatér az Egyesült Államokból Európába, Sorrentóban volt lakása). Ebben a regényében különös szerepe van a természeti környezetnek, az itt megismert és megszeretett olasz kisembereknek és a jelképessé váló tengernek. Ezt az írói személyességet kiemeli Márai a kötet élére helyezett ajánlásokkal: „Pasqualinónak, mert hatéves volt, és minden reggel elvitte a szemetet. - A félkarú halásznak, mert lecsendesítette a tengert. - Santo Stratónak, mert vigyázott a házra és a betegekre. - A virágoknak. - Az állatoknak. - A tengernek. - A Posillipo szegény embereinek. - Itáliának.” A hagyományos, egy- egy személynek szóló ajánlás helyett itt Márai elrejtett egy versben is megfogalmaz59
