Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidárium II. (III. rész - fordította Szenyán Erzsébet)

Alkotóknak csak azokat nevezhetjük, akiknek számára egyetlen dolog létezik az életben: az, amit alkottak. Ok azok, akik kiemelkednek, kiválnak.

Két különböző embertípus az emberi nem két pólusán. Az egyik az elektronikai forradalom által létrehozott homo informations. Új alak a történelemben, a XX. század második felének terméke, aki számítógépek, információs szupersztrádák, internetek, adatbankok, multimédiák, videokonferenciák, sharevare programok és dekó- derek világában él.

Ugyanakkor, a harmadik világ országait járva, leggyakrabban egy egészen más embertípussal találkozom, ez pedig a homo informations ellentéte - a poor man, a szegény ember népes (egyre népesebb), könnyen felismerhető és meghatározható kategóriája. A szegény ember nemcsak hogy nem érintett soha komputert, de még elektromos világítása sincs, sőt, még zseblámpára sem telik neki. Szegénynek születik, úgy él és úgy is hal meg. Az elektronika összes vívmánya kívül esik a hatókörén, egyébként nem is ismeri azokat. Élete nem sokban különbözik ősei életétől. Munkaeszközei ugyanolyanok, mint ezer évvel korábban voltak. Pedig hát ezek a fakapával dolgozó emberek is a nővéreink, fivéreink, mint ahogyan azok is, akik ugyanabban a pillanatban valamilyen sürgős faxot küldenek bolygónk másik végébe. De nincs köztük semmiféle kapcsolat, nincs semmiféle közös nyelvük. Mi több - a különbség, az idegenség csak mélyülni látszik. Azoknak volna tehát igazuk, akik úgy vélik, hogy az ember fejlődése nem ért véget, hogy tovább tart, s homlok- egyenest különböző embertípusokat vagy egyenesen különböző emberfajtákat hoz létre?

Ron Weschler eszembe juttatta a „The New Yorker” egykori főszerkesztőjének, Mr. Shawnnak a megállapítását. A televízió, mondta a főszerkesztő, úgy semmisíti meg a komoly irodalmat és a komoly újságírást, hogy a nézők szeme előtt naponta lázas gyorsasággal képek ezreit vonultatja föl, s ezzel együtt információk ezreit pa- szírozva a fejükbe, leszoktatja őket arról a képességről, hogy figyelmüket hosszabb ideig egy dologra összpontosítsák. A szövegnek tehát rövidnek kell lennie, mint egy pillanatfelvételnek, egy villanásnak, egy lövésnek, s ezért leggyakrabban felszínes, hevenyészett lesz.

Gábriellé Pfeiffer New York-i tévés producer mondja nekem, hogy a nemzedékeket meghatározó időkeretek egyre szőkébbek, a nemzedékek közötti szakadékok pedig egyre mélyülnek. „Harmincéves létemre - mondja Gábriellé - jobban érzem magam az ötvenévesek között, mint a húszévesek között”.

Létrejött egy új nemzedék, amelyet Gábriellé „távirányítós nemzedéknek” nevez (a tévékészülék távirányítójáról van szó): „A képernyőn egy-egy felvétel nem lehet hosszabb, mint egy-két másodperc. Minden, ami tovább tart, mint ez a villanásnyi kép — unalmas. Ami pedig unalmas, nem jut el a nézőhöz, vagy elutasítja a néző”.

Két óra komputerezés J-vel. A komputer világa: végtelen erdő, amelyben utak, ösvények, csapások százai futnak. A gond az, hogy vezetőim egyszerre akarják nekem megmutatni ennek az erdőnek az egész gazdagságát, sűrű belsejét, számtalan titkát, rejtélyét. így aztán eleitől fogva elveszettnek érzem magam. Kérem, hogy lassabban, lépésről, lépésre hatoljunk be ebbe az elektronikus sűrűségbe, hogy kezdjük az ábécénél. Csakhogy vezetőim éppen ezt tartják unalmasnak, színtelennek, jellegtelennek, ők ugyanis, velem ellentétben, a számítógépes kozmosznak ettől a gazdagságától, sokszínűségétől, végtelenségétől vannak elragadtatva.

41