Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 8. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidárium II. (III. rész - fordította Szenyán Erzsébet)
1994. január 31. Berlinben bekapcsoltam a rádiót, hogy valami jó zenét fogjak, s ezért benyomtam a kereső automata gombját: egymás után több mint egy tucat állomás jelentkezett a világ minden tájáról. Rászántam az estét, hogy sorjában mindegyiket meghallgassam. És nem sajnálom az elvesztegetett időt, mert tettem egy felfedezést: mindegyik állomás ugyanazt játszotta, ugyanazt a beat, pop, haevy vagy haevy, pop, beat vagy pop, haevy, beat, stb. zenét - felváltva. Ha volt valami szöveg a zenéhez, általában angol nyelvű volt. Új hallásérzékenység, új ízlés, új befogadás és mind egyetlen hangra, egyetlen tónusra, egyetlen ritmusra hangolva. Ez a kizárólagosság, ez a monopólium — ez az, ami leginkább szembetűnő. A technikai eszközök, az elektronika, az audiovizuális közvetítők, a műholdak, kompaktok és lézerek növekvő gazdagsága, s ugyanakkor a tartalom fokozatos elszegényedése, a monotónia, a fülsiketítő unalom. A banalitás fogalma: „Mélyebb tartalom nélküli, általánosan ismert mondás, elkoptatott, elcsépelt, banális fordulat; frázis, közhely, szlogen (A lengyel nyelv szótára I. kötet). Ezzel a meghatározással kapcsolatban két fenntartás is fölmerül az emberben. Először - ki itt a döntőbíró? Kinek van joga és hatalma kinyilatkoztatni? Az a tézis, miszerint „Nem kell a létformákat szükségtelenül szaporítani” a történelemfilozófus számára nyilvánvaló banalitás, a laikus számára azonban újdonság, eredeti gondolat, fölfedezés! Másodszor - hogy egy adott megnyilatkozás banalitás-e, az a helyzettől, a kontextustól is függ. Például: - szeretlek! Ez a szó egy giccses ponyvában lehet banalitás, elkoptatott, elcsépelt kifejezés, de a magánszférában, intim helyzetben ez a szó a legmagasabb értéket jelentheti, az Énekek Éneke frissességét, különlegességét, eredetiségét hordozhatja. Minden országban tucatjával, százával, sőt ezrével vannak tehetséges emberek, akik festenek, írnak, zenélnek. És valahogy mindannyian ugyanolyanok, többé, kevésbé egyformán jók, passable szinten. Manapság a művésznek az a feladata, hogy olyan dolgot alkosson, amely érdekes, élő és legfőképpen aktuális. A műnek egy ideig magára kell terelnie a befogadók figyelmét, elismerő recenziókat (esetleg díjakat) kell begyűjtenie, aztán el kell tűnnie (leginkább nyomtalanul és leggyakrabban végérvényesen), hiszen ott vannak, sorukra várnak már az új művek, ajánlatok, bemutatók. A mai túltelített piaci helyzetben különös jelentősége van a promóciónak: galériáknak, kiadóknak, reklámoknak, hangversenytermeknek, fesztiváloknak és versenyeknek, a kultúra minden rendű és rangú ügynökeinek. Már nem elég csak létrehozni valamit. Ma már az alkotással el is kell jutni a befogadóhoz, a nézőhöz, az olvasóhoz. Valamikor ez utóbbiak keresték a műveket és azok alkotóit. Ma a szerzőnek kell keresnie a befogadókat. Mostanság a kialakult helyzet a művésztől kétszeres erőfeszítést követel. Egyszerre kell alkotónak és ügynöknek lennie. „Ahogyan a művészet kezd ellehetetlenülni - írja E. M. Cioran -, szaporodnak a művészek. Ez az anomália akkor szűnik meg anomália lenni, amikor rájövünk, hogy a művészet, eltűnőben lévén, egyszerre lett lehetetlen és könnyű”. 40
