Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidárium II. (III. rész - fordította Szenyán Erzsébet)

A nyugati uralkodó körök nem szerették az elkötelezett írókat, a keletiek - imádták.

A „Le Figaro” 1991. 11. 4-i számában recenzió olvasható George Sand levelezésének 25 kötetes kiadásáról. A szerkesztő - Georges Lubin - egész életét az írónő által írt levelek összegyűjtésének és kiadásának szentelte. A címzettek listája 2075 nevet tartalmaz, s a teljes kiadás több mint húszezer megtalált levelet fog tartalmazni. Ha Lubin levelek újabb ezreire bukkan, azokat is a kiadáshoz csatolja.

Amikor azonban a levelek ilyen elképesztő mennyiségéről beszélek dán kiadómnak - Claus Clausmannak ő egyáltalán nem csodálkozik. Azt mondja, hogy Andersen idejében Koppenhágában, amely akkor kisváros volt, a levélhordók naponta nyolc alkalommal kézbesítettek postát a címzetteknek. Nem lévén telefon és fax, a levél volt az információcsere, beszélgetés, vita eszköze. Reggel Andersen úr elküldött egy levelet, délben a küldönc meghozta a választ, délután a nagy meseíró már küldhette is a válaszlevelet, stb. - a levélhalmok csak nőttek, növekedtek.

Pier Paolo Pasolini (1922-1975). Róma egyik külvárosában ölte meg egy csavargó, akit túl erőszakosan kerülgetett. Pasolini két megtestesülése, két élete: a költészet, festészet, film, vagyis a legmagasabbrendű művészet világában kiváló ízléssel, érzékenységgel és céltudatossággal van jelen; aztán (vagy ugyanakkor, egyidejűleg) a társadalom alján, a lealacsonyodás, a közönségesség világában keresi a másságot (az enyhülést? ellazulást?). Az ár, amit ezért fizetni kell. Hogy már a másságba lépés első pillanatától érezzük az időpocsékolást - ha ez a másság alsóbbrendű és terméketlen -, agyunkban hangosan ketyegni kezd egy óra, fejünket szinte szétrobbantja a kérdés — mit keresek én itt? miért vagyok én itt? És ekkor elkapja az embert a menekülési vágy, a fájdalomhullámokhoz hasonlóan ismétlődő vágy, hogy fölálljon, kimenjen, s rohanni kezdjen előre, minél messzebbre, a magányba.

1892. április 8-án Anton Csehov Melihovoból, a falujából pétervári barátjának, Alekszej Szuvorinnak ezeket írja:

„Itt van most nálunk Levitan, a festő. Tegnap estefelé elmentünk együtt vadászni. Rálőtt egy szalonkára, amely szegett szárnnyal zuhant egy pocsolyába. Fölemeltem a madarat: hosszú csőr, nagy fekete szempár és szép tollazat. Csodálkozva néz. Mit tegyünk vele? Levitan a vállát vonogatja, lehunyja szemét, és remegő hangon esdekel: »Kedvesem, vágd fejbe a puskatussal... «. Mondom: »Nem tudom megtenni. « Levitan továbbra is idegesen vonogatja a vállát, fejét rázza és esdekel. A szalonka meg csak néz csodálkozva. Kénytelen voltam eleget tenni Levitan könyörgésének, és agyonverni a madarat. Most a világon eggyel kevesebb kedves teremtés van, két tökfilkó pedig hazatért, és leült vacsorázni”.

A „TV-Színház” adásában megnéztem Dosztojevszkij „Bűn és bűnhődés”-ét Andrzej Wajda feldolgozásában. Két héttel korábban ugyanezt az előadást élőben is láttam a krakkói Stary Teatrban.

A televíziós előadást jobbnak, szuggesztívebbnek, magávalragadóbbnak, erőteljesebbnek éreztem. Miért? Mert a tévében az ember elsősorban az arcokat nézi - közelképüket, kifejezésüket, hangulatukat. És a hatás erőteljesebb! A nagy színpad, akárhogy is, megosztja figyelmünket - akaratlanul is látjuk a kevésbé fontos részletek, tárgyak, vonalak, színek garmadáját. A tévében viszont figyelmünk arra összpontosul, ami a legfontosabb — a portréra és a portréban megszólaló emberi személyiségre.

39