Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 8. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidárium II. (III. rész - fordította Szenyán Erzsébet)
Dali világát - ezt a furcsaságokkal teli, eklektikus, provokáló világot már elfogadta az ifjúság, amely tódul a kiállításra, és figyelmesen, a különlegesség, a szenzáció, a sokk élménye nélkül szemléli a kiállított tárgyakat. Dali ma már része a fiatalok képzeletének, látásmódjának, világfelfogásának. Már nem kelt botrányt és tiltakozást az, hogy a lovat ábrázoló szobor egyik lábát autógumi helyettesíti, szárnya helyén pedig (mert ez egy Pegazus) aranyozott gépkocsi sárhányó látható. A világ manapság egyszerűen tele van ilyen furcsaságokkal, különlegességekkel. 1993 nyara Frankfurtban Antonio Tapies kiállításán. Nagyszerű, intenzív, erőteljes, hogy azt ne mondjam - nagyon festői festészet, amellyel Tapies bevezet minket a maga színvilágába, annak feszültségeibe, ütközéseibe, összefüggéseibe. Ahogy néztem a képeket, anyagszerkezetüket, a faktúrák összetettségét és különféleségét, a színek ösz- szeállítását és keveredését, arra gondoltam - hányadszor már ilyen alkalmakkor -, hogy milyen időigényes, nehéz, fáradságos munka is a festés. Legjobban a műteremben látható az alkotás folyamata mint fizikai erőfeszítés, mint kemény munka, mint olyan dolgok létrehozása, amelyeknek megvan a maguk súlya és mérete, tapintható konkrétsága. (Az író számára ennek megfelelői a fogalmazványok, feljegyzések, kivonatok, a teleírt papírlapok). Tapies esetében figyelemre méltó továbbá az az állandó nyugtalanság, amellyel a művész az új megoldásokat, terveket, kompozíciókat keresi. Ebben a művészetben semmi sem véglegesen adott, semmi sem véglegesen befejezett. Tapies folyton meghökkent (hol egy kék eget hirtelen átszelő lila vonallal, hol egy enyhén pasztell háttérből kiugró rikítóan vörös kereszttel), minden képe arra készteti a nézőt, hogy másként pillantson a - Tapies saját szavaival élve - kék álmok világának mélyére. A kiállítás képeit nézegető emberek. Ahogyan nézik egymást. Ahogyan a különböző arcok egységet, vagy épp ellenkezőleg, kontrasztot alkotnak a kiállítással, a terem légkörével, a bemutatott festészet légkörével, amint együtt egy kompozíciót, egy térplasztikai lehetőséget képeznek, vagy ellenkezőleg, megosztják figyelmünket, lerombolják a látványosságot. 1989. augugsztus 25. Londonban meghalt Feliks Topolski. 82 éves volt. Egyszer, 1978-ban beszélgettem vele a műtermében, ahova kiváló költőnk, Adam Czerniawski kísért el. A műterem két részből állt. A fő rész egy nagy csarnok volt az egyik Temze-híd alatt: a festő képeinek és rajzainak raktár-csarnoka. Megdöbbentett a gyűjtemény nagysága — ezernyi vázlat, alakok, arcok, embercsoportok egyetlen folyamatos vonallal festve, mintha a festő föl sem emelte volna ecsetjét a papírról vagy vászonról. Topolski egész életében megszakítás nélküli menetet festett, embereket, akik bolygónk útjain, Európa, Amerika és Afrika városainak utcáin vonulnak. Menetet, amely sehol sem kezdődött, és sehol sem ért véget. Az, amit Topolski csinált, festői riport volt, művészi beszámoló egy előadásról, amelynek ez lehetne a címe: „Menet közben”. Aztán néha Topolski megállít valakit a menetből, megkér valakit, mint egy fényképész, hogy az illető álljon be egy felvételhez — és ilyenkor közeli képet csinál, portrét, a részletekre koncentrál. Ebben a műteremben, a vázlatok, fóljegyzések, grafikai emlékeztetők halmai (mondhatnám, kazlai) között a sarokban állt egy heverő, rajta félig fekvő helyzetben Topolski. Apró, fürge ember egyszerre nyugodt és ideges mozdulatokkal. Kedves, derűs, barátságos úr, mindig nyakig munkában. Ezt öltözéke is hangsúlyozta - öreg farmernadrág, kopott zöld pulóver, festékfoltos ujjak. A műtermében napokat eltöl37
