Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - Méhes Károly: Férfiember alibi-naplója

takarítónők eltűnnek a szobájában, és győzködik, intrikálnak, véresre nyalják a fenekét.

Mióta visszautasítottam a reggeli úszást, Komjátszeghy levegőnek néz.

November 24.

Anya bekerült az osztályra.

Vannak rossz álmok, amik az alvással nem múlnak el, sőt, beépülnek ébrenlétünkbe, sokszor bármi más élményünknél elevenebben.

Ez is ilyen álom, őt ilyen állapotban látni.

Én magam állítottam föl a diagnózist. Tudnom kellene, hogy néhány hete lehet hátra - de nem vagyok képes tudni. Nem tudok úgy nézni rá, mint betegre, mint haldoklóra. Ül az ágyában, a 21-esben, olvasgat, lesi, mikor jövök. Mint mindig, „kisfiamnak” szólít, hiába kértem, legalább mondja azt, hogy Árpád (igaz, sose hívott így).

Komjátszeghy hívatott. Szűkszavúan közölte, hogy bármennyire is sajnálja, nem tudja meghosszabbítani a szerződésemet. Beszélt a hivatásról, hogy aki tehetséges, szerény és igyekvő, mint én, mindenütt meg tudja állni a helyét és megtalálja a számítását. Háziorvosként arany életem lesz, és mindjárt említett is egy Isten háta mögötti helyet, ahol tud üres állást, S-ben. Aztán anyáról mondott pár szót: tudnom kell, hogy a legjobb kezekben lesz. Fölált, odasétált mögém, kezét a vállamra tette. Beszélt valamikről, de nem emlékszem, miről, csak a szemközti üres széket bámultam. Ahogy kiugrott belőle, meg lökte, kicsit még mindig forgott.

Akkor én is fölkeltem. Komjátszeghy húsz centire állt tőlem. Bőre akár a radír. Két kézzel elkapta az arcomat, és szájon csókolt. Mikor elengedett, lihegett és olyan vörös volt az arca, mint legvadabb üvöltözéseinél soha.

Ennyit hát, vége. Most már mindent tudok. Egészen biztos, hogy mindent tudni sokkalta rosszabb, mint semmit.

November 30.

Anya ma kapott először infúziót. Kértem, minél többször osszanak be ügyeletre a hátra lévő időben.

Ülök az inspekciós szobában, este fél 12-kor. Nézem, mi változott. Döbbenten látom, semmi. Fehér viaszosvászonnal bevont dívány, rajta piros csíkos fehér lepedő. Polc, asztal, állítható fejű asztali lámpa. Csönd, zörgés. Csoszogás, ajtónyikorgás. Furcsa, hogy mindennek ellenére még élnek itt az emberek.

Egyre kevésbé hiszem, bármi is fontos lenne - hogy egyik dolog fontosabb lenne a másikánál. Mi kényszerít mégis, hogy minden apró kacatot szépen berakok egy kartondobozba, nincs szívem kidobni semmit sem. Pakolok. Találtam egy paksaméta félbe maradt tudományos dolgozatot. Búcsúzásképp ezt fogom átnyújtani Komjátszeghynek. Ha megkérdezi, hol maradt a cikkek befejezése, közlöm majd, hogy S-ben temérdek időm lesz: majd ott, életem második felében kiérlelem őket.

28