Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - Méhes Károly: Férfiember alibi-naplója

Négy napja nem mozdultam ki a kórházból. Mintha én lennék a halálos beteg, Nem tudom, mi tart itt. Nem szegény anyám. Bár ő számomra nem kötelesség, hanem szeretet - de mintha máris csak emlékeimben szeretném, oly jó visszagondolni rá.

Az orrom tövében megjelent egy furcsa, görbe ránc. Sokáig nem tudtam, honnan ismerős. Ma anya ágyánál állva, s a kórlap fölött hümmögetve hirtelen fölnéztem, mert már kellett volna valamit mondanom is, nemcsak állni némán - akkor láttam meg az ő arcán azt a ráncot. Nézett rám kikerekedő szemmel, aztán szelíd mosollyal, de mondani ő sem mondott semmit.

Holnap hazamegyek.

December 22.

Valamelyest enyhült az idő. Járhatók az S-ből kivezető utak.

Ezt azért kellett írjam, hogy ne az legyen az első mondat, hogy anyám az éjjel exitált.

Lám, ezt a szót használtam. Valamit titkolok vele, úgy érzem. Még nem tudom, mi történt. Még csak az „esetet” látom, az orvos gyarlóságát, s nem a fiúét, akik egyképpen tehetetlenek voltak.

Nézek kifelé az ablakon, és csak havat látok, fehéret, fehéret, fehéret. Egy nagy, üres kórterem.

Komjátszeghy táviratának zöld borítékja a linóleumpadlón hever. Az előbb járt itt egy ember a gazdaságtól, s hozott egy kis fenyőt a rendelőbe. Mondtam, nem tudom, mivel földíszíteni. Azt felelte, nem baj, úgyis így legszebb.

Most kéne elinduljak a kórházba, míg nem kezd el megint fagyni.

Már sötétedik is, pedig még csak most volt reggel, úgy tűnik.

Hangyási Attila: Körmendi Lajos: Kun miatyánk I.

29