Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 8. szám - Méhes Károly: Férfiember alibi-naplója
az Éva nővér, legújabban a Tünde nővér, akik szabályszerűen dörgölőznek, becsalnak a szennyestározóba, úgy kell lefejtenem őket magamról? Vagy az Andies doktornő, fölfal a szemivei, rá akar szedni, hogy járjak vele kórusra? Úgy viselkedem velük, mint a pokróc. Lassan már csak úgy köszönök nekik, Mi van, kis kurváim? De hát ettől valósággal megvadulnak, hogy a nevükön hívom őket. Rossz filmekben látni olyan jeleneteket, amikben szerepelek. Az „egyedüllét” - jó, hívjuk így - abban tűnik fel, hogy lassan egyedül én vagyok normális. Komjátszeghy üvöltött velem, mint egy őrült, - kidobtam egy protekciós betegét, mi több, közöltem vele, hogy kutya baja. Persze, a vén sarlatán még kezel- gette volna évekig. - De érdekel ez engem? Mégis csak zárkózott vagyok, mint egy dió. Legszívesebben azt mondanám - és mondom! - „Mi közöd hozzá, te hülye Napló?” Lehetséges-e Komjátszeghyk- ből naplót csinálni? Én, aki egyáltalán nem vagyok a szavak embere, minek is erőlködöm? Elmesélhetővé tenni kételyt, bosszúságot, nyomott hangulatot... Arról még be sem számoltam, hogy egy találatom volt a lottón. A 62-es. Nem a négy nem-találat, hanem ez az egy találat az igaz szerencsétlenség. Orvosként láttam ízeire szedett szívet, nem is egyet, túl sokat is, túl sok megállt szívet, feketét - de hiába kerestem bennük azt a kis izzó acélszálat, ami az eleven szívben egy szóra, szagra, érzésre megfeszül, beleváj az izomba, képes másodpercekre megállítani a szívverést. „Mért nem hagynak engem meghalni, kedves doktor úr?” — kérdezte ma egy öreg nyomdász. - „Tessék elhinni, nem félek egy csöppet sem a haláltól. Inkább kíváncsi vagyok. Ez életet már túlontúl ismerem.” Délután láttam, hogy egy elefánt nagyságú feleség ül az ágya szélén, és műanyag dobozból eteti. Azért nincs senkim, drága anyám, mert nem lehet az embernek valakije az életben. Az egyedülét ugyanúgy kötelező, mint a halál. Holnap majd vidámabb leszek! November 20. Mért kívánkozik ki emberekből egy-egy múlt darabka a halál előtt? Megfigyeltem: nem történhet fontosabb a gyerekkorunknál, csak az emlékezés. Egy sztori. Kesehajú, nagy orrú asszony mondja (fogalmam sincs, miért, megtisztel utolsó történeteinek egyikével): - Nem tudtam figyelni sohase a templomban. Ha elmegy doktor úr a székesegyházba, a szószéket tartó harmadik oszlop belső fel- án talál egy duplavét - azt én véstem be a hajcsatommal hosszú éveken át, vasárnap délelőttönként. A szenteltvíztartóban pedig papírcsónakokat úsztattam - csillan meg égszínkék szeme -, ami elég nagy komiszság. Csak azt nem tudtam, hogyan gyónjam meg? Végül azt mondtam, pápai vizeken kalózkodtam... Aztán meghalt ez az asszony. Nem is sejtem, rajtam kívül hányán tudják, hogy a szószék oszlopán ott a duplavé? Egy élet. Az igazgatónak december 1-jéig kell prezentálnia a listát a minisztérium részére, kiket kíván elbocsátani a racionalizálás jegyében. Tizenöt százalék béralapcsökkentés. Csupa szép szó. Egyre-másra látom, hogy a kollégák, nővérek, 27
