Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - Méhes Károly: Férfiember alibi-naplója

megmozdul valami - de ezt már elsütöttem tegnap... (Visszaolvasom ám! - na, most melyikünk a huncutabb? Ma én, vagy tegnap „te”?)

Október 30.

Vettem lottót. Bélyeget akartam venni, elő volt készítve egy százas, de nem volt bélyeg az újságosnál. Előttem egy kopasz, aki Luis de Funes és Gorbacsov keresztezése volt, lottót vett. Mondtam, akkor én is kérek.

Komjátszeghy őrült. Ma azzal jött, hogy ilyen fiatal ember létemre satnyának, betegesnek tart, majd ő kikúrál engem. Engedje meg a világ! Belenézett a számba, pulzust mért, majd fölszólított, hogy hajnalanta járjak vele úszni. Mikor alvással mentegetőztem, rendkívüli szigort halmozott föl szemöldökeiben: Tudja, hol kell majd aludni?

Ki kell töltsem a lottót. Ezek a számok nem ismernek pardont, csínján kell velük bánni.

Mindig kell aludni. A véget-érés amúgy sem olyan egyszerű, pont én ne tudnám! A Mammel bácsi ott halt meg a szemem előtt délelőtt. Én egyfolytában ott fekszem a Gábor utcai házban, a hálószobában, és nézem az utcán elsuhanó autók fénypásztáit a plafonon, és egyfolytában baktatok a várkörön a negyven centis hóban vájt kis ösvényen. A túlvilág — már elnézést, Naplóm — annyira nyilvánvaló, mint ahogy reggel fölébredek. Feledném majd, hogy én én vagyok? Most, írás közben ránézek a hüvelykujjamra, és hajlandó vagyok elfogadni a sorsot, hogy majdan a föld alá kerül, elrohad, vagy hamuvá égetik - rendben. De hogy a lelkem (ami, akárhonnan is nézzük, létezik) ne emlékezne rá, az lehetetlenség. Az egyik pillanatban olyan komolynak és végérvényesnek látszó testpusztulással egészen biztos, hogy csak az adott keretek merülnek ki, melynek az az eredménye, hogy ebben a bizonyos közegben a lélek nem képes többé megmutatkozni. - Szépen volt mondva, istenemre!!

A hűtőszekrényben, vesztemre, leltem eegy üveg uborkát, majdnem az egészet megettem angolszalonnával. Még szerencse, hogy bor nincs itthon.

És akkor... Igen, ez a vége.

November 1.

Hiába vártam meg a halottak napját a lottóval. Hirtelen úgy érzem, tovább kell várjak.

Ügyelet. Háromszori ébresztés. Eta nővér fölém hajolt, miközben a falnak fordulva próbáltam aludni. Adjunktus úr, zászlós mentő - sutyorogta, és a nyelvét beledugta a fülembe. Mi ez, ha nem ÉLET-HALÁL, csupa nagybetűvel?

Ülök a zárójelentés fölött, magam gépelem hajnali fél ötkor, visszhangzik a folyosó. „Status:” ... elkezdem rendesen írni — aztán szavak, milyen szavak? — meg kellen hökkennem, nem lehet csak írógép ilyen okos/buta:

viskó; mindaddig; bátyja; csak úgy; barát; tengerész; fényes; aztán; megszállás; üzlet; német; Párizs; például —

25