Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - Méhes Károly: Férfiember alibi-naplója

Juhásztól és Bergertől is hasonló opuszokat kap, vagy már kapott is; az biztos, engem csak a nyúzás kedvéért utasított. Mi közöm nekem a pénzügy- miniszterhez, szennyes politikai machinációkhoz?

Gyógyítanék, mondom nagy naivan. Lehet-e meggyógyulni? Nem térhetsz vissza kétszer ugyanabba a testbe.

Nemcsak a betegekre igaz ez, hanem minden reggelre, felkelésre.

Ennek ellenére igenis furcsa minden naplót úgy kezdeni: Ma..., stb. Mikor föl- ébredtem, eszemben volt valami, azonnal le kellett volna írjam - most nincs meg sehol. Vajon anyag-e a gondolat, ha figyelembe vesszük, hogy atomjaim abban a pillanatban miképpen állnak velejemben? S ha ilyrnódon anyag, akkor valamiképp tovább utazik bennem, nem vész el, csak - ugyebár átalakul, és míg egyik állapotjában azt jelezte, hogy az élet valamely fontos dolgán kell eltöprengenem, átalakult formájában nem több egyszerű noszogatásnál, hogy pucoljak cipőt, méghozzá gyorsan, különben lekésem a reggeli referálót.

Csöndes nyugalom. Maradék rakott káposztát, kocsonyát, bájglit ettem, mint karácsonykor - de mindezt más helyeken, mindenféle karácsony-idill nélkül, csak szürkén, ősziesen. Hazahoztam az angol nyelvű szakirodalmat. Ilyenolyan journal, review, az előkelőbb lapok esetében volume 165., rengeteg esetleírás, fotóanyag. Csak éppen az élet megy tovább - nem tudom mért, ezt hozzá kellett tennem, ott mozgott a bőröm alatt. Rettentő elszánással tudom néha érezni, hogy a teremtés előtti gomolygásból leend valami nekem tetsző, egészen egyszerű. Aki erre képes, az nyivákol.

Komjátszeghy előpenderült a szobájából, és mutatóujjával a mellemre bökött: Kolléga úr tudja, hogy tűrhetetlenül csoszog? Ne csoszogjon. A cipőjét is megkíméli - mondá ez a kínai szamár.

Ez is csöndes nyugalom. De csak ma, mindig csak ma.

Október 28.

Először minden elcsúszott magamagától. Nem beszélhetek duplánlátásról, egyszerűen - mint a régi, tolószekrényes diavetítőgépeknél - az addig látott kép odébbúszott, és valami más érkezett a helyére.

A „hová” és a „honnan” kérdőszavak evidensek, mágis rájöttem, szamármság akár csak gondolni is rájuk, mert nem fejezik ki a kétely sziklaszilárd bizonyosságát.

Autóval jöttem haza este hét óra tájt, és nem tudtam, bekanyarodhatom-e még abba az utcába, a bútoráruháznál, ahol be kell kanyarodjam, ha haza akarok érni. Azt kell mondjam, halált megvető merészségről tettem tanúbizonyságot, mert míg biztos voltam benne, hogy az az utca már nincs ott, ahol eddig, mégis balra tekertem a kormányt, sőt gázt is adtam, és nem kapcsoltam vissza kettesbe, mert már sárgára váltott vissza a rendőrlámpa. Persze, nem lett semmi baj, haladtam tovább a megszokott utcán, ám a képzetem mégis az volt, hogy valamely ismeretlen, idegen vidéken bolyongok, s hogy mégis tudni vélem az utat, sőt eltalálok oda, ahová nem is akarok, betudhattam a csodának is. Most minden szerénytelenség híján azt kell véljem, hogy ez a csoda csakis én lehettem. Érzem a bőröm alatt, ahogy megmozdult a csontom. A csontomban is

24