Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Tarján Tamás: Come Back in Anger (Paál Istvánról)

Sajnos, nem nehéz megjósolni, hogy az európai színház nemzetközi összefogással fönntartott reprezentatív műhelyeinek laboratóriumi körülményeit, a nyilvános produkcióktól akár vissza is vonuló elméleti-fiziológiai-lélektani-közösségi kísérletezéseit Magyarország a következő évtizedekben is csak messziről fogja szemlélni. Paál vigasza lehet, hogy álmaiban ő ma is a maximum fényjeleit látja viliódzni, és sem Szegeden, sem Szolnokon, sem Veszprémben soha nem szenvedett erkölcsi vagy ideabeli vereséget. Egzisztenciálisat és — néhány alkalommal, a bukásokkor, a félsikerekkor - a művészit igen.

Pályája során Paál Istvánt eleinte - Szegeden - „a törvényen belülre”, a szabályszerűek közé igyekeztek csalogatni, hogy ellenőrizhetőbb, kormányozhatóbb legyen. Szolnokon csak átmenetileg tolerálták szuverén törvényenkívüliségét. Veszprémben (bár rendezett jónéhányszor) Paál maga helyezte magát - a művészeten kívülre. Egyelőre lezártnak gondolja munkásságát. Ezt az önképet Bérezés és az olvasók számára a remete: az édesanyja kiszolgálásába, a napi sétákba, zenehallgatásba, tévézésbe visszahúzódott ember képzetével érzékelteti. Ennél a korántsem társta- lan, mégis magányos modern remeteségnél lényegesebb az élőhalottság képzete. A legelső passzusok egyike rögves így szól: „Nagyapám (...) 92 éves korában halt meg. Ez a magas kor, úgy tűnik, férfiágon öröklődik. Sajnos. (Mármint a saját szempontomból.)”

Paál István önsajnálat nélkül, egyben üzenetértékkel teszi közszemlére kettős árvaságát, mostani énhiányát. Tanuljon, okuljon belőle, aki akar és tud.

6

A végnek végéig „szegedi részében” különböző kaliberű, eltérő életútú, ismert vagy kevésbé ismert régi szegediek (színészek, tagok, társulat körüli emberek) interjúi sorakoznak, szemelvényes, mozaikos formában. Itt is elsőrangú a szerkesztés: meg- lódulnak-csillapodnak a Paál István vallomásával korreláló vagy interferáló nyilatkozatok, töprengések. Ezek egy csoportja a Paál-pályakép szempontjából végül is indifferens. Ami a Szegedi Egyetemi Színpadról a tárgyilagosság igényével, a szubjektivizmus fénytörésén át ma még rekonstruálható és közvetíthető, azt az a négyöt kulcsfigura fogalmazza meg, akik eleve lényeges szerepet játszottak Paál István legendássá és maradandóvá kristályosodott szegedi működésében, s akik maguk is tisztes helyet vívtak ki a magyar színházművészetben.

Paálnak nem kenyere az öndícséret (az öntudat és az önértékelés makacs vágya annál inkább) — személyiségének és tehetségének formátumát tehát Bérezés László a szegediekkel mondatja ki, s ők (kivéve azt, aki magáról fecseg vagy magáról meditál) szívesen ki is ejtik az elismerő szavakat. Véleményeikből kitetszik, hogy a klasszikus (mára már eltűnt, az alternativitásban feloldódott, eredeti alakzatában rangja- és funkciójavesztett) amatőrizmus erkölcsileg és szakmailag igenis profi körülményei között Paál István volt az, aki Halász Péter törekvéseinél értékben súlyosabbat, Ruszt színházánál (az Universitasnál) organikusabbat, le- és bezártab- bat, Fodor gárdáinál egyanyagúbbat, Arkosi korai produkcióihoz képest előzménynek számítót hozott létre. A könyv szerencsére nem sugall versenyhelyzetet, és nem állít elénk képzeletbeli dobogót, amelynek fokain az 1970-1975 körüli amatőrszínház rendfonökei egymást lökdösve nyomulnának az előkelőbb helyek felé. Csak a vetélkedés, a kőkemény esztétikai polémia volt szokásuk a régi társulatvezetőknek és a régi társulatoknak, nem lenne szerencsés tehát - a mozgalom egészének történeti földolgozása híján vagy előtt — vadul átszínezni azt az összké57