Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Tarján Tamás: Come Back in Anger (Paál Istvánról)

amelybe az eddig említetteken kívül más együttesek (például a kettős státusú Huszonötödik Színház) és más talentumos alkotó személyek is beletartoztak.

A rendező kulcsszavai a (permanens) forradalmiságtól a „deviancián” (az amatőrszínház és az amatőrök „másságán”) át a szegény (és szeretetteli, közösségi) színházig itt is felbukkannak. Általában is Paál igazolja szegedi művésztársait, és a szegedi művésztársak — a kritikai elemekkel együtt is - igazolják őt: hitelesen, tényszerűen rajzolódik ki egy el nem felejthető, fontos (most már mindegy, amatőr vagy nem amatőr) magyar színház legszebb néhány esztendejének krónikája. Az életformától a művészi hitvallásig minden döntő momentumról esik szó. Más kérdés, hogy míg Paál ragaszkodik az örökösen változó, de kemény maggal bíró egykori szegedi csoportosulás egy bizonyos, fegyelmezett és már-már aszketikus összképéhez, és a személyes viszonylatokat, az érzelmi hullámzásokat — ha azoknak nem volt művészi vagy szervezeti következményük - a tagok is tapintatosan kezelik, addig a már említett Temesi Ferenc - rövid ideig tag, Az óriáscsecsemő II. Újszülöttje - idézett novellájában alaposan rácáfol az aszexuális, kolostori állapotokra, és (névbetűvel) a csoporton belül „közkézen forgó” egyetemista színésznőt, csupán szüzességét elveszíteni akaró játékostársat is megjelenít. Ki tudja, mennyi ebben az írói fantázia? Igaz, Pósa Zoltán (akit Paál nagyon nem kedvel) és Szőnyi György Endre (akit Paál jobban kedvel) fantáziája sem torpant meg a szexus kapujában... Akár így, akár úgy, a katonás rendet senki nem tagadja (Paál például hatalmi szóval magamagát jelölte ki egyszer egy mindenkit a velejéig izgató külföldi előadás nézőjéül, és a másik jegyet is saját belátása szerint nyújtotta át a szerinte arra legérdemesebbnek - viszont ő volt az, aki szövetségese korai kidőlésével mit sem törődve oszlopszentként vagy őrszemként végigállt egy negyed napot, csak azért, mert kimondta: az adott helyzetben a csoport legkiválóbjainak az a dolguk, hogy álljanak és őrködjenek).

A megszólalók közül napjaink egyik vezető dramaturgja, Duró Győző portretizál- ja a legkevésbé érzelmesen, a barátiatlanságig hűvös, okos racionalitással a műveltségének és működésének hiányait a fanatizálás adományával mindig leplezni, pótolni képes Paált, a fénykorában ideális — noha magatartásában szükségképp szélsőséges — társulatvezetőt, és a későbbi, a szellemi és testi frissülés híján megkopott rendezőt. Duró szerint Paál még régi sikereiben fürdik, vagy száradó babérjain üldögél. Az utód, és rendezőként pályatárs Árkosi Árpád mindenfajta ítélkezést elhárítva magától, nem avatkozik Paál magánéleti, lelki, szakmai ügyeibe: arról beszél, ő hogyan élte át kettejük - és mindnyájuk - sok ellentmondást szikráztató együttműködését, és mire inti őt a Paál István-i sors alakulása. A színésznő Margi- tai Ágit valószínűleg indokolatlan lelkifurdalása is rokonszenvessé teszi (Paál „akkoriban egy kortyot sem ivott. [...] Szinte én adtam a kezébe a poharat. Sokszor mondtam neki ugyanis, hogy egy-két pohár bor még nem baj, attól csak lazább lesz az ember”). Ugyancsak Margitai az, aki lehántja a rajongást az emlékről, és mottó- értékűén, sűrítve beszél Paál művészalkatáról: „Mindenki nagyon szeret rajongani, ezért aztán elhessegettem magamtól az egészet. De látod, még most is eszembe jut. Tettük a dolgunkat, színházat csináltunk, mert szerettük csinálni. Ennyi. De ebben nem volt semmi heroikus gesztus. Fölösleges megideologizálni. Én nem szeretem a hősi attitűdöt. Később rájöttem, hogy Istinek szüksége volt erre az attitűdre. Vannak ilyen művésztípusok: valami ellenére, valamivel szemben tudnak értéket létrehozni. Isti is az üldözött helyzetéből tudott alkotni. Neki a semmiből kellett fölrepül- nie, mint a fonixmadárnak.”

58