Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Tarján Tamás: Come Back in Anger (Paál Istvánról)

zés volt, de az első országos visszhangú (egy röpke bírálat-fragmentum mellett igencsak helye lett volna az egyik szereplő, az író Temesi Ferenc Történet, ami sehogy sem tetszett K.-nak című novellájából vett, a társulatot, illetve Déry Tibornál tett tisztelgésüket ironikusan pásztázó részletnek). Érthetetlen azonban, mért az 1979- es Tangó az utolsó recenzeált bemutató?! Elfogyott a papír (ezt komolyan kérdem)? Slawomir Mrozek groteszkje még Szolnokon sem zárt le semmit, ott ezután jött még Madách (Az ember tragédiája), Pinter (A születésnap), Shakespeare (Hamlet), Csehov (Ványa bácsi), Wedekind (Nicolo király) és egyebek, egyik másik igen nagy feltűnést és elismerést keltve, viták kereszttüzébe penderítve. Az életműnek mintegy fele 1979 utánra esik!

A pontosságra is gondosabban illett volna ügyelni. A két Paál Istvánról (áttételesen, és szerinte nem túl hitelesen) szóló regény egyikét (Lengyel történet) nem Sző- nyi István, hanem Szőnyi György Endre szegedi író, művelődéstörténész publikálta (a másik: Pósa Zoltán: Ama tőrök). Az atyamester Jerzy Grotowski „foszínészét”, Ryszard Cieslakot is helyesebb lett volna így, és nem angolos névalakkal szerepeltetni, jóhénány más elírásról nem is szólva.

E lényeges elvi kérdések és majdhogynem szőrszálhasogató apróságok ellenére Bérezés László könyve valóban alapműve az újabb hazai színházi szakirodalomnak.

5.

A végnek végéig „Paál István-részében” a legmegragadóbb a lélekképlet: az önismeret ereje, bátorsága. Bérezés tolmácsolásában, szerkesztésében Paál igen találó, takarékos, mérlegelő szavakkal portretizálja önmagát. Három szintet jár be: az életrajzit, a történetit és a pszichikait. A legkevesebb időt a művészetre vesztegeti. Erre öntudata, önkritikája, a tények tanúsága jogosítja föl.

Ma már a magyar színháztörténet lapjai örökítik meg (örökítenék meg, ha lenne ilyen), hogy Az óriáscsecsemő után pár évig Paál István, P. I. volt az a pi, az a 3,14, az a tényező, amellyel a hazai amatőrszínház két sugarát be kellett szorozni, amennyiben képet akartunk kapni a terület kerületéről. Ruszt József Universitasa időben előzménye, Fodor Tamás műhelye közvetlen kortársa volt az Sz. E. Sz. nagy korszakának. Ez a két „sugár”, s Ruszt beavató színházához, illetve Fodor sokrétű kísérleti törekvéseihez (két különféle közösségi életformához és normarendszerhez) viszonyult harmadikként P. I. és csapata - így jön ki a „K = 2rpi” képlet. Hármuk közül Paál István volt a leghűségesebb - vagy ha tetszik: a legkonzervatívabb - nem-hivatásos művész. Sem a főiskolai diplomás, de a diákok közt otthonosan élő, és ugyancsak Grotowski-elkötelezett remek pedagógus, Ruszt sem a művész- és ve- télytársai közt intellektuális eréllyel és általában jó diplomáciai érzékkel ténykedő Fodor nem tett szert — valószínűleg nem is akart szert tenni - olyan parancsuralmi, ám a közösség által szívesen elfogadott tekintélyre, mint amilyennel Paál bírt Szegeden. A hetvenes évek elejének alternatív magyar színházában senki sem törekedett - sem az említettek, sem a további három-négy vezető társulat vezető egyéniségei - olyan megtervezett és dacosan-büszkén vállalt, jelértékű külsőségekre, megjelenésre, mint a kalapjával, farmerjével, csizmájával összenőtt Paál, „az utolsó westernhős”. Ez a jellegzetes, szuggesztív figura a krisztusi ikonográfia és az aszke- tizmus kisugárzásával is rendelkezett. Nem véletlen, hogy Bérezésnél ironikus kulcspozíciót kapnak ezek a külső tényezők: az éppen levetett, elhagyott csizma, vagy a világ és a társadalom ellen növesztett szakáll. Az „első szakáll” még fényképen is dokumentálódik. Húsz-harminc esztendeje ebben még nem völt semmi kicsi54