Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 7. szám - Olasz Sándor: A „korfigyelem lámpása” alatt (Világirodalomkép és kultúraelmélet)
műfaji konvencióból mit választ és mivel szakít... Mi az a kód, az az irányító, szabályozó rendszer, amely ugyanazon korszakban akár ellentétes indíttatású műveket is közelít. Az így felfogott világirodalom a különböző nemzeti irodalmak egymástól függő, egymáshoz hasonlító műveinek és jelenségeinek összessége, melyben a nemzeti irodalmak önálló fejlődésének szempontrendszere sem halványul el. Németh László dédelgetett álma az európai irodalom- és művelődéstörténet nem valósult meg. Ám a Kritikai Napló, a Róma utódai, a Tizenegyedik század, a Tizenhatodik század, a Vázlatok a tizennyolcadik századhoz (de említhetjük itt az Európai utas, a Sajkodi esték, vagy éppen a Megmentett gondolatok egyéb világirodalmi tárgyú írásait is) olyan korszerű összehasonlító irodalomtudományi szemléletet mutatnak, amely nem korlátozódik az európai (mert hiszen Németh is elsősorban az európai, kisebb mértékben észak-amerikai irodalmakra figyel) literatúra remekeiként számon tartott és kanonizált művekre, hanem tekintetbe veszi mindazokat a jelenségeket, amelyek az irodalom körébe tartoznak; meglehet, a kanonizált irodalom felől nézve ezek periférikusnak is tűnhetnek. Németh nagy kulturális és irodalmi folyamatok megragadására törekedett, s munkáiból az irodalmak közötti (nem csupán közvetlen érintkezésen alapuló) kapcsolatok szép példáinak hosszú sora gyűjthető össze. Németh László sejthette, hogy a mindenkor és mindenütt érvényes, „örök” értékek sűrű emlegetése a kisebb nemzeti irodalmak és írók lebecsüléséhez vezet. Ezért is tartotta fontosnak, hogy a magyar kultúrát a régió - minden megosztottság ellenére is hasonló — kapcsolatrendszerében elhelyezze. O is leírhatta volna azt az igen figyelemre méltó gondolatot, amelyet évtizedekkel később a híres szlovák tudós, Dionyz Durisin vetett papírra: „... nemcsak az »irodalmi export«, annak mértéke és jellege jelentheti a nemzeti irodalmi jelenségek »világirodalmi rangjának« objektív kritériumát, hanem az »irodalmi import« s ennek mértéke és minősége is (olykor elsősorban az).” Irodalmunk európai kapcsolatrendszerét persze Németh sem a (Fried István szavaival) tanítvány-mester viszonnyal kívánta érzékeltetni. Az ellentétes mozgásokra is figyelt: 1. a homogenizáció, az egyöntetűvé válás tendenciájára, arra a kulturálisirodalmi kommunikációra, amely a peremtől a központ, a kis nyelvtől/néptől a világnyelv felé tart; 2. a heterogenizációra, amelynek iránya fordított. Mindenesetre Németh magyar és világirodalom együttlátására tett kísérletét a két háború közötti időszak egyik legszínvonalasabb változataként tarthatjuk számon. (Ezt az újszerűséget erősíti meg Fried István is a korszak magyar komparasztikájának fölmérésekor és értékelésekor.) A Németh László-i kritikai esszé belső értelmét tárgyaló tanulmányában említi Monostori Imre, hogy az író a magyar irodalom „beléptetésével”, integrálásával a magyar szellem európai törekvéseket szintetizáló szerepét kívánta bizonyítani. Az európai örökséghez viszonyítva mit ér a kultúra, ha magyar? Jól orientálódik-e irodalmunk? Hiszen a kérdés a kis népek életében nemcsak a külügyi politikában fontos. „Nem mindegy, hogy egy kis nép milyen hatásokkal élesztgeti a maga természetét, s milyen irodalomban találja meg gazdagabb rokonait” - olvashatjuk a Babits-műről írt ismertetésben. Kései följegyzései között viszont nagyon gyakran találkozunk a megkésettség, az időből kiesettség keserűségével: „épp leggazdagabb tehetségeink nem is igen láthattak oda az igazi, hozzájuk méltó feladatokra; a benyomás, amit az európai civilizációról gondolataikban, vagy ami még fontosabb, ösztöneikben kaptak, ritkán ösztökélte őket...” Németh László 1935-ben írta — a híres Sznobok és parasztokra utalva —, hogy a műveltség nálunk levált az élet alapkérdéseiről: „míg a tanult ember érdeklődésében folyton kivándorol: a nemzet létkérdésein bíbelődő elszakad a műveltségtől.” Tudom, történetietlen dolog régi szövegeket mechanikusan újabb fejleményekre ak67