Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 7. szám - Olasz Sándor: A „korfigyelem lámpása” alatt (Világirodalomkép és kultúraelmélet)

hol ott ragyog föl s lüktet tovább s máig sem vesztette el egészen erejét s egységes lendületét”. Míg Goethe az új korszak lényegét abban látta, hogy az addig alapvetően nemzeti keretek között élő irodalmi hagyományokat háttérbe szorítják a nemzetközi kisugárzásúak, addig Babits nézőpontjából a világirodalom már csak a múltban lelhető föl igazán. Nem véletlen, hogy Az európai irodalom története utolsó fejezete már csak a bomlás szomorú krónikája. Ennek a fejezetnek a „vészjelzéseit” Az írástudók árulása keserű fölismerései is magyarázzák. Hiába „egy a szél”, a sokféle erdő ezt nem óhajtja tudomásul venni. Babits sem tagadja, hogy a nemzeti irodalom táplálja a világirodalmat, s a „legistenhátamögöttibb” helyen is születhet „világirodalmi nagyság”. Babits világirodalom-fogalma azonban elsősorban mégiscsak válogatás, a legjobbak, a legnagyobbak szintézise, s ez a fogalom főleg az irodalom nemzetek fölötti, egyetemes jelenségeire, s nem a nemzeti specifikumokra összpontosít. Az európai műveltségről mondja Babits: „Ez a kultúra az egyéniség hatalmán alapul. Nagy teljesítményei egyének teljesítményei, ahol gyakran idő és tér távolságain át egymásra hatva és egymást erősítve lázadtak a közszellem ellen.” Tudjuk, ezt a kissé arisztokratikus felfogást a nacionalizmustól, az osztályszemponttól, részérdekektől való félelem is formálta. így azután a nemzeti irodalom csak az egységes világirodalom változata, amelynek értelmét nem önmaga, hanem az eredeti egység adhatja meg. Ami kizárólag nemzeti érdekeltségű és érvényességű, azzal Babits nem foglalkozik. Szerb Antal ugyancsak a világirodalmi folyamat nemzetek fölötti részére figyel elsősorban, de gondolatmenetéből néhány nemzeti irodalom története is körvonalazódik.

Századunk első felének magyarországi világirodalom-felfogásai között kivételes helyük van Zolnai Béla elképzeléseinek (Világirodalom és nemzeti irodalom, 1944). Zolnai valójában az összehasonlító irodalomtörténetírás szempontjait előlegezi, amikor - a „nemzetek fölött álló szellemi közösségtudatot” elfogadva - az egyes nemzeti irodalmak egymásra hatásáról és a világirodalomba való „belépésükről” ír. Őt ugyanazok a szellemtörténeti eljárások vezették el a kultúra nemzeti jellegének a követelményéhez, amelyek az 1920-as évektől kezdődően az új nemzedék gondolkodását átformálták. S itt nemcsak Spengler és Frobenus említhető, hanem Gun- dolf (hős- és egyéniségkultuszával) és Wölfflin (a stíluskorszakokra vonatkozó sémáival). A konzervatív-liberális alapokra épülő babitsi irodalomfelfogástól ezek a gondolkodástörténeti fejlemények Némethet is messzire sodorták. A nemzeti-kul- túrmorfológiai folyamatosság (Dilthey és Ortega gondolataival megerősített) koncepciója a szellemtörténetnek attól a Szerb Antal-i változatától is eltávolította, melyre a világirodalom történetét Egon Friedeil szellemességével és mesteri dramaturgiájával elmesélő sikerkönyv a példa.

Németh már a babitsi „örök értékek” folyamatos újraértelmezésében hitt, s talán ezért is vetette el hajdani mestere egységesítő szempontjait. „Azt, ami örök, nem intézmények, sőt nem is alkotások őrzik, hanem maga az emberi természet - írja 1933-ban Európa fóldrengéstérképéhez című esszéjében. — Az »örök«-öt az ember minden helyzetben újrateremti; intézmények és művek ennek az igazodásnak nagy emlékei. Egy új igazodásban, mint az emlékezet támaszpontjai használhatók vagy nem. Nem szabad megvetni őket, és nem szabad isteníteni. A cél, hogy új helyzetünkben kiismerjük magunkat, s munkánk égtájait megtaláljuk.” Németh László tehát nem fogadja el a legtöbbször a priori feltételezett értékkritériumokat. Az egyetemes fejlődés és kortendencia mozzanatát úgy vizsgálja, hogy a nemzeti irodalomtörténetek egymással való összefüggéseire figyel, s nem egyszerűen a legnagyobbak műveiből kialakuló áramlatokról beszél. Az áramlat szerinte megjelenik a mű tárgykörében, témaválasztásában, abban, hogy az író milyen kérdéseket, csomópontokat lát, milyen témákat favorizál. Milyen toposzokat, kliséket használ, a

66