Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 7. szám - Olasz Sándor: A „korfigyelem lámpása” alatt (Világirodalomkép és kultúraelmélet)
tem” - írja az Arisztophanész-taműmányhan. Gide, Joyce, Pirandello jut eszébe. Talán ennek a mondatnak sem tulajdonítottunk kellő jelentőséget: a görög irodalom az egyetlen, amelyre minden modern jelenség visszavezethető”. A pedagógiai Erosz szorításán is lazítani kívánó Németh ugyancsak az Arisztophanész-esszében állapítja meg, hogy a görög nem tanít, hanem játékra serkent. „Joyce, a legnagyobb irodalmi felforgató Odüsszeuszról nevezte el főművét. Ebben van valami jelképes. A görög példa nekem is inkább futurizmust jelent, mint goethei klasszicizmust.” Ebben az 1932-ben született írásban mondja Németh azt is, hogy az irodalomtörténet nagy nevei „gyűjtőnevek”. Pedig hol van még ekkor Foucault és Derrida!? Németh itt évtizedekkel korábban megpendít valamit, azt, hogy a szerző neve valójában nem egy egyén neve, hanem valamelyik gondolaté, gondolkozásé. Ámde igazán távol áll tőlem, hogy Németh Lászlóra a hermeneutikai indíttatású irodalomértelmezés vagy a dekonstrukciós szövegelemzés előfutárának szerepét erőltessen. A spengleri-frobeniusi kultúrmorfológia hatott ugyan Németh Lászlóra, de látásmódja nem mindenben igazodik ehhez. Joggal állapítja meg Grezsa Ferenc, hogy Németh még Spengler fatalizmusával is szembeállítja „az ellenállva alkalmazkodás metaforáját”. „A kultúra tehát erőfeszítés dolga, nem pedig készen kapott, kényszerű örökség: minden embernek, nemzedéknek, népnek újra meg kell szereznie. Európa szerencséje — hangsúlyozza Németh -, hogy »összetett kultúra«; mielőtt megmerevedne, mindig akad friss nép vagy osztály, »leánykultúra«, amely a válságon átsegíti, megújítja.” Frobenius (legalábbis a 30-as évek első felében) már sokkal rokonszenvesebb számára. A San-Remo-i napló (1935) - Németh világirodalom-képéről is árulkodó - soraira érdemes emlékeznünk a belülről nézett változatok azonosságáról. „... az emberiség csodálatosmód egy nyelvet beszél. [...] Minél otthonosabbak leszünk a múltban, minél mélyebben nézünk magunkba, s minél több értelmet találunk a néprajzi csudabogarakban, annál kisebb lesz az emberiség s annál jobban összefolynak egy frobeniusi valósággá a változatok.” Közel állhatott Németh Lászlóhoz Fro- beniusnak az a gondolata is, hogy egy kultúrát az tud hitelesen jellemezni, akinek írásaiból a „megragadottság” élménye sugárzik. Az első felfedezés „élménymelegéhez” esszéírói gyakorlatában is tartotta magát. Frobenius olvasása közben erősödik meg benne az a felismerés is, hogy a magyar szellem az általános emberihez vezető utat (ez a „változatok alatti” út) akkor találja meg, ha „nekivág a különösnek, egyszerinek, egyéninek és provinciálisnak. Mindnek a külön, önmagában való értelmét vizsgálja s az általános emberit abban a sorsközösségben találja meg, amely a furcsaságokat összefűzi.” (Ebben a finom distinkcióban - „változatok alatti” és „fölötti” út - is megragadhatjuk Németh és Babits világirodalom-képének alapvető különbségeit.) Az 1930-as évek második felében Németh a kultúra dominanciájának elvével is leszámol. Az Aranykor és fark as fogak ban (1936) — Hamvas Béla gondolatvilágát jellemezve - épp arra a spengleri-frobeniusi tételre utal, mely szerint „egy kultúra ereje: nem anyagi fejlettségétől, hanem e stílus-parancsoló megragadott- ságtól függ...” Németh szerint viszont a kultúra egészséges működése elképzelhetetlen az összes életfunkció zavartalan összhangja nélkül. Hamvas és Németh ezért egészítik ki a kultúrmorfológiát az egzisztenciálfilozófiával: ,A kultúrmorfológus szemében az ember: csak anyaga a kultúrának. Ez a szemlélet azonban egy másikat követel, amely az ember legsajátosabb, a természetbe feloldhatatlan lényegével: az egzisztenciával foglalkozik.” Ortega meghatározó hatásának most egyetlen aspektusára utalok. Arra, hogy ő is, Németh is egy „határszéli kultúra” képviselőiként néztek az európai csúcsokra, de a nagyvilágban való tájékozódást - minden vidékies bezárkózást elutasítva 64
