Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 7. szám - Olasz Sándor: A „korfigyelem lámpása” alatt (Világirodalomkép és kultúraelmélet)
politikuséval egyenrangú beleszólási joga lehet. Igaz, a másik — mai irodalmunk szereptájékozódására egyre jellemzőbb — változattól is távol tartotta magát: az írómesterember szerepét is szűkösnek érezte. Az irodalom szerinte az élet mint hatalmas organizmus egyik funkciója. Az esztétikai önelvűségtől igen távol állt a fiatal Némethnek az a kijelentése, amely Juhász Andor „irodalmi ártalomszámba menő” világirodalomtörténetéről (A világirodalom élettörténete) írt cikkében olvasható: „Hihetetlenül sok csacsiság származik abból, hogy az irodalmat külön belső törvények szerint fejlődő életnek tekintik.” Az író és az esszéista gyakorlatában - szerencsére - gyönyörködtetés és kogníció egyensúlya valósult meg. Sőt, az irodalom, a művészet mint a legszentebb öncélúság kontemplativ jellegét is meg tudta érteni, még ha az imádott Tolsztoj „épp ezért a szemlélődő léhaságért gyűlölte a művészetet” (Két könyv Tolsztojról). Az egyensúly a Kisebbségben lapjain kétségkívül felbomlik, itt az irodalmat, a kultúrát valóban az elveszített nemzeti jelleg helyreállítási eszközének tekinti. II. Németh László világirodalom-képéről és fogalmáról beszélünk, de a kérdés tanulmányozását segítő írásokban keveredik az irodalomtörténet, a filozófia és más társadalomtudományok szempontrendszere, sőt, a természettudományok azon területeire is be kell tévednünk, amelyekre az író átfogó érdeklődése kiterjedt. Az összes lehetőség birtokbavételének igénye sokakban él ugyan, de keveseknek adatik meg. Gyarló egyszerűsítéssel most csak azokat a bölcseleti inspirációkat próbálom összegezni, amelyek Németh világirodalom-fogalmát és kultúraképét megalapozták. Ez sem könnyű feladat, minthogy Németh művészetszemlélete, filozófiája, írói beállítottsága nem teoretikus, nem az elmélet felé hajló. Kategóriái a szépíró jelzői, hasonlatai, metaforái. A gondolkodó Németh László sem függetleníthette magát attól, hogy a korszakot, amelyben az ő nézetei is formálódtak, a történelem kultúrhistóriaként való felfogása jellemezte, s ebből a nézőpontból a történelem valójában egymást váltó nagy kul- túrperiódusok sorozata. A Hegeltől Spenglerig ívelő történetbölcselet sugallata Németh gondolkodásában is föllelhető. A nemzetben rejlő történelmi elvet fölismerő és megvalósító nagy ember eszménye mindenképpen hegeli színezetű. Hol az egyik, hol a másik nemzet - a vallás, a filozófia, a tudomány, a művészet segítségével - egy-egy újabb történelmi elvet valósít meg. A „korfigyelem” lámpása alá kerülő írói életművekhez hasonlóan nemzetek kerülnek a centrumba, majd esnek ki a fejlődésből. A szegedi fordítók (Juhász Anikó, Csejtei Dezső) kitűnő teljesítményének köszönhetően, immár magyar nyelven is olvasható Spengler-mű egymással érintkező, egymást nem folytató kultúrák alapján képzeli el azt az alkati-karakterbeli megkülönböztetést, amely Németh Lászlóhoz is közel állt. Spengler teóriája azonban a kultúra és a (szervesen fejlődő kultúrák megtorpanásaként, felbomlásaként értelmezett) civilizáció szembeállítására épült. Németh is aggódik, a nyugati kultúra pusztulásának veszélyeit ő maga is érzi, de a kultúra és civilizáció szétválasztása nála nem föltétlenül jelent értékcsökkenést. Spenglerrel ellentétben - és A világ- irodalom történetét író Szerb Antallal összhangban - a századforduló és a 20. század irodalmát az európai kultúra egyik virágkoraként értékelte. Sőt, a modern irodalom játékos, kísérletező törekvéseiben az olyannyira tisztelt görögség újjáéledését látja. Márpedig Németh szemében a görög nemcsak egy kultúra volt, hanem a kultúra. „... a mi huszadik századunkban valóban több az arisztophanészi elem, mint hit63
