Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 7. szám - Olasz Sándor: A „korfigyelem lámpása” alatt (Világirodalomkép és kultúraelmélet)

ban a klasszikus modernség második hullámának jellegzetes szemléleti problémáit kell látnunk. Ám ő, aki egyetlen pillanatra sem tudta elfogadni az emberi lét centrumnélküliségének gondolatát, személyiségfelfogásában és nyelvhasználatában már semmiképpen sem kötődött az említett másodmodernséghez. Paradox módon így hozható közös nevezőre a második nemzedék két legjelentősebb írójának, Németh Lászlónak és Márai Sándornak a világa. Ismeijük az Egy polgár vallomásai híres mondatát: „Hiszek abban, hogy akarattal és alázattal az ember úr tud maradni a tudatalattból felgőzölgő mocsárláz nyavalyái fölött is. [...] Hiszek abban, hogy a jellem s annak legfelsőbb kifejezése, a lelkiismeret, kordában, egyensúlyban tartják beteg ösztöneinket, s hiszek abban, hogy az élet és munka szintézis...” A személyiséget meghatározó értékfogalmak újraértelmezésében rokonok ők - még akkor is, ha tudjuk, hogy a polgár Th. Manntól ismert válságának és az európai tradíció megsemmisülésének az azonosítása igazán távol állt Németh Lászlótól. Teljes mértékben igazat adhatunk Kabdebó Lórántnak, aki A műfaj önreflexiója és gyakorlata című tanulmányában mindkét életműben a világnézeti orientálást célzó etikai irányultságra figyelmeztet. (Igaz, A hét napjaiban Németh éppen ember és magatartás, ember és szerep összhangját hiányolja, amikor A szegények iskoláját majdnem remekműnek tartja.)

Sokan írtak már arról, hogy Németh eszménye a „példaemberré” emelt személyiség volt. Ez az egyéni példa az ő felfogásában az olykor létében fenyegetett közösséghez tartozással párosult. Az individuális szerep azonban a közösség hagyományához, kultúrájához való odaállás mellett is elsődleges maradt. Németh szerint a kultúrák - Kulcsár Szabó Ernő szavaival - „valamely nagyobb közösségnek a maga élettörténetére adott válaszait tárgyiasítják”. Babits viszont Az európai irodalom történeté ben az egyéniségen alapuló európai kultúrát éppen azzal különbözteti meg a „keleti egzotikus kultúráktól”, hogy utóbbiak emlékei „kollektív, gyakran névtelen alkotások, s nagy alakjai nem a lázadók, hanem a megtestesítők és a képviselők. Amit képviselnek, az egy zárt kollektivitás külön lelke. Minden látszat ellenére: az egyéni elv összeköti az emberiséget, a kollektív szétválasztja.” Még mielőtt áthidalhatatlan szakadékot látnánk a kollektivitásban nacionalizmust gyanító Babits és a nem ritkán - igaztalanul — nacionalista szektavezérré stilizált Németh között, gondoljunk a Korszak végén című (1950-ben írt!) esszére. Lezárult — fejtegeti Németh -, az a korszak, amely a nemzeti kérdéseket helyezte előtérbe. - Tudjuk, ebben az egyben még Ady Endre is tévedett. Érdemesebb arra figyelnünk, hogy Németh László ebben az írásában szinte megismétli Babits nevezetes tételét, amely szerint előbb volt az európai irodalom, s a nemzeti irodalmak csak később jelentek meg. „... a francia, az angol - írja Németh -, nem voltak nemzeti irodalmak... A nagy európai irodalom folyt bennük, két ágra szakadva... Az angol, francia irodalom természetes úton keletkezett, s nemzeti színe alatt európai maradt; a keletibb irodalmakat csinálták, hogy legyenek, s a nemzetek érvényesülési vágya, egy kis dac, sértődés, tör- tetés vegyült bele.” Németh még azt is megkockáztatja, hogy talán az volt az európai kultúra vége, amikor a „kipihent népek” kezdték „nemzeti hormonjaikat” beleönteni. A kis nép - a nagyokkal ellentétben - még a sorrendet is megfordíthatja: a művelődési igényeihez csinál nemzetet. „Ezzel azonban velejár, hogy a politikai életbe folyton beleszóljon: előbb mint életre bíztató szózatok írója, később,hol mint dühös próféta, aki barlangjából acsarog az államélet kishitű, vidékies, millióképp kötöttkezű szféráira, hol mint ajánló, aki az egész tehetetlen nemzeti élet számára készít modellokat. A hivatásos politikusokat tanítványainak vagy bitorló kontároknak tekinti, akinek imbolygásba, ő, a próféta, tartja a nemzeti öntudatot és irányt.” Az idejétmúlt szerepet egyáltalán nem siratja Németh, noha életének bizonyos periódusaiban ő maga is készített ilyen modelleket. Azt ő sem hihette, hogy az írónak a

62