Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 7. szám - Monostori Imre: „Van óra, amelyben szólni reménytelen, de becsület. Ez ilyen.” (A Kisebbségben-ről - négy metszetben)

jól megfogózni”. Másfelől: Petőfi Sándor „mély” magyarságához Németh László szerint az hiányzott, hogy nem ért le az „elsüllyedt” magyarságba. Ezzel szemben Ady és Móricz azért lehettek a 20. század reprezentáns „mély magyar”-jai, mert „csak az ő tömör bazalttömbjük ér le a magyarság őstestébe”. Petőfiben viszont nem fakadt ki „magyar alkati kincseinknek olyan tömlője [...] mint Berzsenyiben, Adyban, Mó- riczban vagy akárcsak egy Gyulaiban is [...]”. (Az idézett részletek a Kisebbségben szövegéből valók természetesen. Vö. in: Sorskérdések. Bp. 1989, Magvető és Szép- irodalmi 409-424.1.)

Ugyanakkor a Jött magyarok” (azaz: az asszimiláltak) közül alkata szerint számít „mély magyarénak is Németh László tipológiájában a szász Heltai Gáspár (aki - mint közismert - már felnőtt fejjel tanult meg magyarul), a román (származású) Árgyelán-Erdélyi József, és a zsidó (származású) Sárközi György. E példákból is kitűnik, szó sincs arról, hogy a Kisebbségben ideológiájának bárminemű köze lenne a fajelmélethez vagy bizonyos rasszista reflexekhez. (Vö. „Erdélyi József talán épp azért lett olyan mély magyar költő, mert mint Argyelán, a maga román mélyeit is használni tudta.” I. m. 446.1.

A „mély magyar” elnevezés, illetve a reá épülő tipológia eredetileg — tehát éppenséggel a húszas évek végéig visszavezethetően - sem volt egy másik értékrend (például a „híg magyar”) jelöléseiben, hanem csak egy, igaz, az ő Kisebbségben-beli interpretációjában a legfontosabb szempont, nevezetesen: mily mértékben hordozza az adott írói életmű a 16-17. századi magyar szellemiséget (a tulajdonképpeni „mély magyarság”-ot). Azaz - s időben itt előre ugorhatunk - mennyiben illeszthető bele, beleilleszthető-e a modern kori magyar történelmi gondolkodás ama vonulatába, amelyet a Kemény Zsigmond-i és Széchenyi István-i „történelmi realizmus” képvisel. (Vö: „A nagy irodalom mégiscsak felelet a sorsnak, s felelni az tud, aki a sorsot magában csontjában hordja.” I. m. 473.1.)

Németh László természetes szociológiai és történelmi jelenségként értékeli a Kisebbségben lapjain a tömeges német és zsidó bevándorlást a „mély” magyarok által be nem töltött társadalmi, állami és gazdasági pozíciókba (hiszen szerinte a magyar szellem már jóval a kiegyezés előtt végzetesen megroppant), s kiemeli az asszimilál- taknak a magyar tudományban és kultúrában kifejtett igen jelentős előre vivő szerepét. Mert hiszen — mint úja - az asszimiláns „nemcsak kap, hanem hoz is. Nemcsak ő asszimilálódik, hanem a befogadó nép is megszerez, asszimilál valamit, ami odáig nem volt meg benne. S talán csak rosszat lehet hozni? Amit mi magyar jellegnek érzünk, készen jött Schytiából?” - kérdezi. (I. m. 423.1.) Világosan látja tehát, hogy ebben a „térhódításban” szükségszerű gazdaság- és társadalomtörténeti folyamatról van szól. S való igaz az is - miként majd Pukánszky Béla könyvéről írva megjegyzi -, hogy a Kisebbségben „bő nyugtát állít ki” az asszimilánsok érdemeiről, s nemcsak a magyar szellem hagyományos mozgásterén kívüli terrénumokban. Hiszen éppen ilyen szükségesnek és hasznosnak látja az irodalmi életben a századelőn kialakult zsidó-magyar szövetséget is a „magyar hűbériség és németből asszimilált altisztjei ellen”. (Budapest meghódítása. Kalangya, 1939. 6. sz. 255-256.1.) Miként a Kisebbségben lapjain is fogalmaz: ,A zsidóságtól egyet nem lehet megtagadni: a feltörő új magyarság ebben az elkérgesedett társadalomban csak rajtuk át tudott föl- hajtani.” A magyar irodalomhoz szegődött zsidó szellemi elit pedig „a jobbakat ösz- szefűző örök vonzalomból vállalta ezt a szövetséget.

Ez a vonzalom azonban Németh László szerint nem terjedt ki sem a zsidó (származású) író elit, sem pedig a magyar író-elit részéről a „fajtánk mélyeit” felszakító két óriásra: Adyra és Móriczra. ,A háború - írja - Ady és Móricz nélkül egy meglehetősen összehangolt, szerves, nyugatias színű, kevesekhez szóló magyar-zsidó irodalmat talált volna [...], ha fajtánk mélyei e két íróban váratlanul föl nem nyílnak.”

57