Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 7. szám - Monostori Imre: „Van óra, amelyben szólni reménytelen, de becsület. Ez ilyen.” (A Kisebbségben-ről - négy metszetben)

(I. m. 448.1.) Azonban — a Németh László-i tipológia körén belül maradva - a „híg magyarok” és a jött magyarok” érzelmi és ízlésbeli szövetségének körébe nem kerültek, nem kerülhettek be a „mély magyarok” reprezentánsai. („S ez nem a kicsinyek mérgelődése a nagyok árnyékában, hanem a rokon ízlésűek természetes húzódása a szokatlantól.” I. m. 448. 1.) S nem is azt rója fel az asszimilánsok szellemi tevékenysége káros hatásául, hogy a „vákuumba” beözönlöttek, hanem azt, hogy „az elfoglalt helyeiket védve a feltörekvő, ország-visszaszerző magyarok irtóivá” lettek. (I. m. 446-447.1.)

Harmadik metszet: a Kisebbségben aktuális gyúanyaga

A Kisebbségben megjelenése előtti időkben, tehát mintegy évtizeden át egyetlen bírálat sem hangzott el Németh László „mély magyar(ság)”-koncepciója ellen, holott az mint irodalomtörténeti mérce, mint vezérfonal ott van bizony már a húszas évek végétől a Németh László-i kritikában, esszéírásban, irodalomtörténet-írásban. Ez a tény egyben azt is világosan tükrözi, hogy addig, ameddig a „mély magyarság” csak pozitívan megkülönböztető minősítésként (azaz az önmagával fogalmilag ellentétes minősítés megjelenése nélkül) létezett és volt - mert csakis így volt - értelmezhető, addig csupán egy kétségkívül szuverén és egyedien különösnek látszó, ám világosan körvonalazható magyarságeszmény kifejezése és kifejeződése volt; nem is igen lehetett (volna) másként értelmezni.

A lavinát az éppen a Kisebbségben lapjain megjelenő „híg magyar” metafora indította el.

Az persze már első pillantásra is látszik, hogy ez a metafora szerencsétlen fogalma Németh Lászlónak. Már csak azért is, mivel sem fogalmilag (tartalmilag), sem pedig metaforikus értelemben nem ellenpontozható a „mély magyar” elnevezéssel. Még nagyobb zavarra adhattak (és adhatnak) okot a „híg” melléknév egyes jelzős szerkezeteivel való önkéntelen képzettársítások. (Szerb Antal egyébként már rögtön a Kisebbsében megjelenése után észrevette, hogy a „híg” ellentéte nem a „mély”, hanem a „sűrű”. Vö. Magyar Nemzet, 1939. júl. 30.)

Németh László továbbá 1939 tavaszán nem mérte föl a pillanatnyi, az aktuális hazai történelmi és politikai helyzetet. És saját - ekkorra már meglehetősen elszigetelt - helyzetét sem.

Mert az igazi megrázkódtatás valódi okai mégiscsak azok voltak, hogy 1.) a Kisebbségben című röpiratában jelenik meg a jött magyar” kifejezés, fogalom is; 2.) ugyancsak itt szerveződik - egyszersmind torzul is — irodalomtörténeti eszménnyé, rendszerré Németh László magyarságeszménye; és 3.) mindez 1939 tavaszán történik: a Kisebbségben éppen a második zsidótörvény kihirdetése után robban bele a magyar szellemi közéletbe. És persze azért is okozott robbanást ez a mereven dicho- tóm osztályozás, mert — miként már említettük - sem a „híg magyar” sem a „mély magyar” metafora nem esztétikai, (persze nem is rasszista), hanem az egyén szellemi magatartását lényegében egyetlen kritérium - magyarságtudata — szerint mért értékkategória. (Vö. „Aki a közszellemben [...] továbbszállt, sokszor különb volt annál, akit otthagytak műve csonthéjában: Petőfi, Jókai például. De ki tagadhatná, hogy aki lemaradt, szabályszerűen az volt a magyarabb. Bessenyei, Berzsenyi, Katona, Szalay, Kemény, Vajda, Ady; az egész balladai magyarság. Csokonai körül az elíziumi, Kármán, Zilahy, Péterfy: a petrucchiói. Nem kell ott valami fejlődési zavarnak lennie, ahol a nemzeti irodalomból a nemzeti jelleg legmélyebb hordozói esnek ki, s nagyobbak vagy kisebbek: de felületesebbek hatnak tovább?” I. m. 410.1.)

58