Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Tarján Tamás: Come Back in Anger (Paál Istvánról)

tes, »úgy-maradt« alapjellege (a felnőtté-nem-levés és a korai potenciális halottság összeérése - T. T.) a hatvannyolcasnak nevezett nemzedék eredetidejébe nyúlik vissza. A nemzedéki eredetidőben akár mint kísértés, akár mint bűnbeesés, és foként mint a létező világ állapota: a hatalom jelentette az alapélményt.”

Miként /de/konstruál generációs teremtés-ellenmítoszt, a felnőtté-nem-levés és a halva-levés között etikai, esztétikai, történeti és szakmai összefüggéseket a tanulmány? - már nem fér ide. Annyi még igen, hogy Szilágyi Ákos szerint a nemzedék (vagy az utolsó nemzedék) fogalma a modernitás végére érve elavulttá vált, mivel a történelem nem nemzedékekben komponálja meg magát.

Amikor az 1942. június 12-én született Paál István „egy bukott forradalom gyermekének” nevezi önmagát, 1956-ra gondol. Ebben a generációs vonatkozásban még tényleg gyermeknek számított akkor, ám ha ide számított, nem lehetett igazi hatvannyolcas. Azaz mégis, mert - ez tény - a történelem nem életkori csoportokban, tömegekben, hanem az eseményekben fogalmazta meg és újra a saját állapotát, menetét, diszharmóniáját: 1956-ban és 1968-ban. Paál, akinek a hatvanas évek nagyobb része „a színházcsinálás örömében és a szerelemben” telt, aki úgy véli: „Életemnek éppen ez az az időszaka, amikor a társadalmi és politikai problémák legmesszebb álltak tőlem”, a kifejletről már indokoltan nyilatkozza: „A csehszlovákiai események már döntő hatással voltak rám. Bennem azonnal felidéződött 1956. 1968 augusztusa irányította vissza a figyelmemet a szakbarbár színháziságtól az életre. Ugyanilyen fontosak voltak a nyugati diákforradalmak és a vietnami szennyes háború. (...) 1968 kinyitotta a szemünket, másként néztünk a dolgokra, ’56-ra, a helyzetünkre, a kelet-európai országok helyzetére, az elvek és a gyakorlat közti ellentmondásokra.”

Paál István az az ’56-os ’68-as, aki ’89-ben rendezte egyelőre utolsó jelentékeny és sikeres produkcióját, Drago Jancartól A nagy brilliáns valcert, a veszprémi Petőfi Színházban.

3

A Paáltól vett citátumok Bérezés László A végnek végéig című könyvéből valók. A kötet a Cégér Kiadónál látott napvilágot 1995-ben, a Globe-sorozat második tagjaként. A sokat - közelmúltbeli meghatározó amatőrszínházaink és a legjobb új hivatásos társulat krónikáját is! — ígérő, de egyelőre keveset beváltó vállalkozás első to- muszát szintén Bérezés jegyezte, s az is inteijúsorozat, beszélgetőkönyv volt, mely Paál Istvánt már szóhoz juttatta (A mezsgyén. Cégér, 1993). Annak függelékében még egy másik tárgyat, egy másik határragos címet hirdettek a szerzőtől: Kifulladásig és tovább (Szegedi Egyetemi Színpad). Ebben a formában a terv elvetélt: „... amit szerettem volna - nyomon követni a színpad tagjainak életét, sorsát — megvalósíthatatlan, hiszen a csoportban csak a Paál István által meghatározott évek során is száznál többen megfordultak”. Másrészt viszont a beszélgetések egyfelé tartottak: „... minden szó egy irányba mozdult, minden szöveg egy név körül forgott. A név: Paál István”.

Bérezés nyilván nehéz szívvel mondott le a szegediek históriájáról, ám örömére is szolgált a témaváltás. Paál Istvánék munkásságát még a hőskorból ismerte, szerette. Szolnokon éppen akkor lett középiskolai tanár, amikor a már hivatásos rendező Paál odakerült. Egy Paál-kritikájával vonta magára az akkori árgus szemek mogorva, tiltó figyelmét. Amikor maga is belekóstolt az amatőr, illetve a profi színházi tevékenységbe, dramaturgi működésbe és rendezésbe, leginkább Paál (és Árkosi Ár52