Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 7. szám - Bálint Péter: Széljegyzetek a regényírásról (Proust-olvasat több regiszterben)
ban vallja: „a fiúk: az én alkonyi gárdám”, s olyan nőies szodomiták közé tartozik, akik közt vannak, „akiknek érzékei bizonyára követelőzőbbek, parancsolóan helyhez kötik testi gyönyörüket. Ha ők kitárulkozhatnának, talán megbotránkoztatnák az átlagembert”, miként tette is Genet A tolvaj naplójában. Egy másik változatban a szo- domita férfi gó'gó's nőgyűlöletét magáénak valló Montherlant-éra ismerhetünk, kinek típusáról így vall a szerző: „hagyjuk most azokat, akik hajlamuk kivételessége miatt felsőbbrendűeknek hiszik magukat a nőknél, meg is vetik őket, s a homoszexu- alitást a lángelmék és dicső korok kiváltságának kiáltják ki, amikor pedig hajlamukhoz keresnek társat, nem azokat választják - mint morfinista a morfiumot -, akiről úgy vélik, hajlanak rá, hanem inkább azokat, akiket méltónak találnak”. De azt a típust is megtaláljuk a Proust-féle katalógusban - melyről Gide, a rá sem éppen a legjobb fényt vető megállapítása szerint ezt úja Oscar Wilde-ra vonatkoztatva: a „legőszintébb érzéseit is affektálásba” burkolja s amely természetének engedelmeskedve nőnek vallja magát, „amint csodálkozva nézzük ennek a férfiarcnak megindító finomságát, kellemét, a férfiakra cseppet sem jellemző természetes sze- retnivalóságát, miért fogna el csalódás annak hallatára, hogy ez a fiatalember bokszolok után jár". Miként az ifjúkori bűn megvallása után szigorú vezeklést választó Verlaine-ét is fellelhetjük, a ferdehajlamúak e típusáról ekként ír Proust: „ne beszéljünk most azokról az ifjú eszeveszettekről,... őket úgy látjuk majd viszont, miután túlságosan keservesen megbűnhődtek ezért a színjátékért, hogy egy életen át hasztalan próbálják szigorú, puritán viselettel helyrehozni hibájukat, amit akkor követtek el, amikor ugyanaz a démon ragadta el őket, aki a Saint-Germain negyedbeli nőket arra ösztökéli, hogy botrányosan éljenek.” S ne hagyjuk ki a felsorolásból az antikvitás plátói szerelemfelfogását és szapphói érzelemnyilvánítását képviselő Marguerit Your- cenart sem, aki Proust osztályozása és meghatározása szerint azon leszbikusok közé tartóik, „akik szívesen származtatják magukat az ókori Keletről vagy Hellász aranykorából”. * Az eltűnt idő nyomában regényóceán az egyik legjobb és minden bizonnyal legtöbbet emlegetett példája annak, hogy az író, műve írása közben ad lendületet és sodrást, életet és bőséges tápanyagot, szerkezeti egységet és formát magának a regénynek, melynek végleges formájáról és a benne szövődő „történetről” vajmi kevés fogalma van, legfeljebb csak egy-két figura és ötlet, vezérmotívum és ködös részlet motoszkál a fejében, amikor az íróasztal elé ül, hogy feltárja és kibontakoztassa e- lőttünk mindazt, amit a műben akar megjeleníteni. Ez intő példa lehet mindazon ítészek számára, akik a regénnyel kapcsolatban oly sokat és oly szívesen fecsegnek a megformáltságról és befejezettségről, az írói tudatosságról és tervszerűségről, az egységről és meseszövés folyamatosságáról, s más efféle nehezen ellenőrizhető és meghatározható poétikai, komponálási kérdésekről. Ettől eltekintve Proust - akárcsak Balzac és még annyi más író -, minden regénypoétikai elvre idézhető példaként és riasztó ellenpéldaként is szolgálhat, kinek-ki- nek kedve és ízlése szerint. * Proust életművének fedezete: az író személyisége és személyessége', más szóval az emlékek révén az idő távlatából felidézett, újra átélt, újjáteremtett élet és a sok száz regényhős álarca mögé elrejtett legalább annyi énváltozat megelevenedése és monológokban feltárulkozása. Proust személyisége - családi köteléke, neveltetése és val52
