Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 7. szám - Bálint Péter: Széljegyzetek a regényírásról (Proust-olvasat több regiszterben)

lási hagyománya, olvasmány- és műélménye, társasági tapasztalata és kiterjedt barátsága - kellő garanciát jelent arra nézve, hogy a személyes és másodlagos élmények kifogyhatatlanul törnek föl tudata mélyéből; személyessége pedig a szüntelenül kéziratát javító, formázó és gyarapító író meseszövését, képteremtését és zenei hangzást idéző mondatszerkesztését, a narrátor és hősök közötti távolságtartását, a mérhetetlen gazdag leírások képiségét és a monológok bensőségességét hitelesíti, egyszóval az én-formula arra mutat rá, hogy az író a történetben érintett.

*

A felemás, pontosabban hézagos honi Porust-képen és a Gyergyai-féle fordításon töprengve a kritkusi felelősség és a kritika sokfélesége ötlött az eszembe.

Michel Bútor írja egy helyütt: „A legnagyszerűbb kritikus, a legnagyobb felfedező: a legszerényebb. Ha őt olvassuk, írása rögtön kedvet ébreszt bennünk, hogy visszatérjünk magához a szöveghez.” Csakhogy mely kritikus akar ma szerény lenni és a mű árnyékában maradni? Azt hiszem, rosszul tettem fel a kérdést, talán ekként kellett volna: mely kritikus ne akarna valamelyik íróról szóló kritikája vagy elemzése révén rögtön egyetemi vagy filozófusi babérokra pályázni? Márpedig a sikerhez, az elismeréshez és elismertséghez egy kritikusnak, ha nem is bölcsnek, de legalábbis olvasottnak és agyafúrtnak kell lennie - vagy annak kell látszania -, s ezt citátumok garmadáján keresztül és az éppen divatos filozófusokra való bőséges utalásokkal illik is tanúsítania.

A legtöbb mai kritikus nem tartja az írót elég bölcsnek ahhoz (megfeledkezvén arról, hogy az író a töredékét sem igyekszik beleszuszakolni művébe mindabból, amit tud, amit valaha olvasott, amit életében tapasztalt vagy több forrásból származó ismereteiből bölcseletként leszűrt magának), hogy életművét elemezve ne térjen el unos-untalan tárgyától, ne iktasson be okfejtésébe egy rögtönzött kis filozófiai vagy esztétikai székfoglalót és ne saját elméncségét és szellemi tornamutatványát mutassa meg olvasóközönségének, melynek köre, gyakorta alig is terjed túl a kritikustársak és az egy szellemi fészekaljból származók szűk körén, akikkel rendre összekacsinthat.

A kritika feladatáról folytatott kritikusi és filozófiai viták kétséget kizáróan tisztázhatnak bizonyos követendő és követhető magatartásformákat, elveket, de e tudós konferenciák résztvevői talán mégis jobban tennék, ha az egymásnak való udvarlás és az egymásra fenekedés amúgy sem túl logikus és etikus gyakorlása helyett, visszatérnének hivatásuk eredeti célkitűzéséhez: a művek sokszínű és sokféle bemutatásához, népszerűsítéséhez s - ó, jaj, micsoda fránya és elvetemült óhaj! - a „nyájas” olvasó számára „emészthetővé” tételéhez.

*

„Vajon a legeredményesebben nem akkor tekinthetjük-e kortársainknak, más szóval ma is élő és ható alkotóknak a múlt íróit, ha egyenlő társként közelítünk hozzájuk? Véleményem szerint ez kettős előnnyel járna. Egyfelől örvendetesen kiigazítaná a posztmodernizmust, amelynek túlzásai minden méltóságtól megfosztják az irodalmat, másfelől korlátozná a nagy írók ideológiai célokat szolgáló, elviselhetetlen töm- jénezését” - írja egy helyütt Karátson Endre.

E ténymegállapítás akár dühödt vitákra is ösztökélhetné az irodalmi élet résztvevőit: írókat és kritikusokat egyaránt, hiszen Karátson, egy fajta, s ma már nem is éppen korszerű stíluseszményhez és művészi értékhez következetesen ragaszkodva, érzékenyen tapintott rá egy jelenségre, nevezetesen arra, hogy a posztmodem irodalom túlzásai következtében, a nem is oly régen még nagy befolyásnak és tekin53