Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 7. szám - Bálint Péter: Széljegyzetek a regényírásról (Proust-olvasat több regiszterben)

be kellett vallanom, nem a véletlen vagy figyelmetlenségem műve volt e tévedés, sokkal inkább Proust írói erényeit dicséri, hisz oly sok áttétel és csúsztatás, oly biztos távlatkezelés és önmegtartóztatás révén szedi rá a gyanútlan olvasót, hogy sokáig - némelyek esetében talán soha - nem is válik nyilvánvalóvá e tájékozatlansága. Noha azt sem árt megjegyezni, hogy Proust, érdekeltsége és érintettsége okán épp a Szodoma és Gomorra kötetben képes a legkevésbé távolságot teremteni íróiénje és álarcos-hősei között.

Még a Szodoma és Gomorra kötetben is, a narrátor Albertine iránti szerelme, féltékenysége, gyanakvása, mulatságos túlzásokba vitt rajongása, máskor meg fagyos és dacos ridegsége azt a benyomást kelti bennünk, hogy a számtalan „ferdehajlamú” hős között Marcel azon ritka szeretők közé tartozik, akiket „normális” viszony fűz a nőkhöz, hisz mindvégig annak vagyunk a tanúi, hogy olyan bűnök elkövetésétől óvja és olyan tiltott viszonyok fenntartásával vádolja kedvesét, amelyek visszataszítónak tűnnek a számára. Tévedésünknek egyébként is táptalajt és megerősítést ad a Swann és Odette közötti „sokizületi gyulladásos” szerelem - tudjuk, Swann sokáig a narrátor, a szemlélő és az eszményi mérce szerepét töltötte be a prousti műben —, amelyet a narrátor és Albertine viszonyában megismétlődve értünk meg a maga teljességében: lelki mélységeiben és komikus megnyilvánulásaiban, őrjítő fellángolásaiban és szívpanaszokat okozó csalódásaiban egyaránt. Még akkor sem fogunk gyanút, amikor e sorokat olvassuk: „Albertine-í illetően éreztem, hogy sosem fogok bizonyosat tudni, hogy a valóságos részletek és a hazugságok szét- választhatatlan sokaságában sohasem fogok tudni kiigazodni.”

Sorsfordító és „messzire ítélő” pillanat az, amikor azzal a megfellebbezhetetlen ténnyel találkozunk a francia kiadások egyik-másik bevezetőjében, hogy Albertine valóságos modellje nem más, mint egy Alfred Agostinelli nevezetű sofőr, akivel Proust kedvelt normandiai fürdővárosában: Cabourg-ban, a regénybeli Balbecban találkozott a háború előtt. Sorsfordító és messzire ítélő több értelemben is; egyrészt az, mert egyszerre világosan látjuk az író rejtőzködésének indokát: ő is az „elátkozott fajhoz”, a bibliai hagyományokat őrző zsidósághoz és „elátkozott fajtához”, a rezzenékeny és kitaszított sorsú homoszexuálisokhoz tartozik, s e kettős meghatározottság gúzsbaköti, belső emigrációba kényszeríti és próteuszi alakváltogatásokra ösztökéli Proustot; másrészt e tiltott vonzalmak és bűnök ábrázolása nyomán szüntelen védekezésre és magyarázkodásra kényszerül az újságok hasábjain és a kiadóknak írott leveleiben.

Yourcenar pedig - akit a Szókratesz-rajongók és Kelet-imádók egy bizonyos fajtájához sorol Proust -, a görög-római szerelmi szokások és plátói vonzalmak hiteles ábrázolásába feledkezve, Hadriánus személyiségén keresztül láttatja velünk, olvasókkal azt a testi-lelki vonzalmat, amely a császárt „barátaihoz” és ágyasaihoz fűzi; Hadriánus sokoldalúan és az én-formula hitelességével elmélyített mintapéldánya a görög „barátság-eszmény” megtestesülésének.

*

Proust Szodoma és Gomorra kötetében a szodomita hajlamok sokféleségének bemutatásában ráismerhetünk például az őszinteség egy fokán soha túllépni nem szándékozó Gide-ére, aki megveti a vallomásban, lefülelhető kényszeredettséget és a mesterkéltséget; ezt a fajtát a magányosok közé sorolja Proust, s így jellemzi: „mivel bűnüket sokkal kivételesebbnek tartják, mint amilyen, elvonulnak a világtól attól a naptól fogva, hogy ezt a bűnt felfedezik, bár már régóta - azaz régebben, mint mások - hordozták magukban, mit sem tudva róla”. Vagy az aljasság és bűnt istenítésé- ből költészetet teremtő Genet-jére, aki nemes egyszerűséggel, ám annál vérlázítób51