Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 7. szám - Bálint Péter: Széljegyzetek a regényírásról (Proust-olvasat több regiszterben)
letbeli, az eredeti és mesterkélt, a földi és túlvilági, a profán és rituális-szakrális világ egymást éppúgy egészíti ki egy tökéletes univerzummá, mint a „primitív népek” vagy az antikvitás korabeliek tudatában a földi létet az alvilági lét, hogy e két tartomány a létezés egészét megmutassa. * Baudelaire, eredetileg Les limbes, vagyis a Limbusok címet akarta adni híres verseskötetének; e cím egyszerre utalt volna a pokol tornácára, ahonnan az istenítélet alapján ki-ki odakerül, ahová bűnei miatt érdemesül, és azokra a homályos, pontosan be nem tájolható régiókra, ahol az ősképek^a primordiális érzetek és a gondolatcsírák keletkeznek, melyeket a látnoki képességgel és teremtő erővel megáldott alkotónak kell a formátlanságból valamiféle műformává átalakítania. Proust több okból fordult vissza a nagy előd, Baudelaire költészetéhez, midőn a Szodoma és Gomorra kötetet írta. Egyfelől a mesterséges paradicsom, az ópium keltette költői látomások és szűnni nem akaró szorongások, a tiltott vágyak által felkorbácsolt szexuális örömök féktelen kiélése és a szabadjára eresztett érzékek tobzódásából eredő bűntudat felerősödése részegítette meg e költészetben; másfelől a limbusok szerzője ébresztett rá arra, hogy: „az igazi géniusznak... nem a szellemi felsőbbség, nem a fényes társalgókészség, nem a tökéletes ízlés, nem is a műveltség a fő forrása, hanem az átalakítás, az átlényegítés képessége, bárminemű nyersanyag tökéletes újjáteremtése az alkotói szemlélet hevében”, miként Gyergyai Albert írja egy helyütt Proustról. Proust érezhető megdöbbenéssel és alig rejtett — alig rejthető — indulattal idézi a Sainte-Beuve és Baudelaire írásában azt a tényt, hogy a francia irodalmi élet egyik legfőbb és legnagyobb befolyású korifeusa - kinek bírálatától olykor még egy Stendhal és Flaubert is rettegett és dührohamot kapott, mégsem hagyhatta figyelmen kívül megjegyzéseit -, mily hűvös távolságtartással, akadémikus gőggel köszöni meg a század egyik legnagyobb költőjének a neki dedikált kötetét: a Romlás virágait. Sáinte-Beuve a költőhöz írott köszönőlevelében oldalakon át értekezik, olykor efféle épületes fordulatokat szőve soraiba: „Önnek sokat kellett szenvednie, gyermekem”, mégsem árulná el egyetlen dicsérő szóval sem azt, hogy jónak találja-e a kötetet; kendőzetlen ítélete kimondása helyett olyan szavakat használ — mint: a „szellem emberei”, „kedves fiú”, „minéljobban megismeri az ember...”-, amelyektől az új ízlés, az új költői kifejezés és a látnoki látomások híveinek lúdbőrözik a háta, mert, legalábbis egy ideig még, tehetetlennek érzik magukat a „hivatalos”, az akadémikus kritikusok előítéleteivel és ízléskényszerével szemben. Ennek kapcsán említi meg Proust a következő esetet; amikor Baudelaire barátai megtámadták Sainte-Be- uve-öt, amiért gyáva volt támogatni a költőt, miként ezt harmadrangú fűzfapoéták esetében oly gyakran megtette, az akadémiai választások idején mindössze ennyit volt hajlandó leírni a Romlás virágairól: „ezt a kis kerti lakot, melyet a költő az irodalmi Kamcsatka szélén épített fel, nevezem én baudelaire-i szertelenségnek”, vagy másként bolondos cselekedetnek, őrületnek, miként a „folie” szót értelmezni lehet. * Proustról, akárcsak Marguerite Yourcenarról, megkésve érkezett hozzám a hír, hogy a hasonneműeket szereti; elcsodálkoztam azon, hogy ebből én sokáig mit sem vettem észre, de ettől függetlenül korábbi érdeklődésem és szeretetem cseppet sem lohadt egyikük iránt sem. S mikor azon tűnődtem: miként volt az lehetséges, hogy a Szodomái és gomorrai vonzalmak jelenléte nem tűnt fel egyik író alkotásában sem, 50
