Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Tarján Tamás: Come Back in Anger (Paál Istvánról)
Tarján Tamás Come Back in Anger Paál Istvánról Annának u jév estéje. Mindenképpen 1982 után, és bizonyosan 1986 előtt. Talán szitál a hó, talán nem. A kihalt Fő utcán Budapest egy közepesen gyanús borozója felé igyekszem, kis demizsont lóbálva, nem a szilveszteri másnaposság meghosszabbítására, hanem mert némely jelek szerint hívatlan vendégek toppannak be hamarosan. A ködből nesztelenül előbukkanó Paál István csatlakozik-e hozzám, vagy én őhozzá? Ki tudja. Megyünk együtt, régi ismerősök és egymásrautaltak, a rendező meg a kritikus; talán régi barátok is, távoli barátok. Gondolom, Paál is a borozóba tart, miért ne; az Sz. E. Sz. (a Szegedi Egyetemi Színpad) egykori spiritus rectora nem áll épp antialkoholista hírében. Meglehet, a kislánya is vele van, viszi vagy hozza - mindenesetre róla beszél,csak róla: hogy a léte, a sorsa fontosabb bármilyen színháznál, bármilyen előadásnál. A hórihorgas férfi erős artikulációval, szuggesz- tív nyomatékkai ejti a szavakat, s úgy fordul hozzám, mint báty az öccséhez - a hét év korkülönbséget tudva, jogosan; különben pedig abban is közös jelet látunk, hogy egyikünk sem hajlandó rendes télikabátot hordani. Nekünk a hideg meg se kottyan, van más bajunk. Még háromszáz lépés, még másfél perc az apa-szerep felelősségének és lélektanának ecsetelésére. Betérek a füstös borozóba; Paál István se nem lassan, se nem sietősen halad tovább célja felé a ködben. 2 „Ki harmincnál több évet élt meg, / az voltaképpen már halott. / Mindet le kellene bunkózni jókor” - idézi a Faustból a Baccalaureus „az ifjúság szent hivatását” fitogtató, melldöngető szavait Szilágyi Ákos kéziratos tanulmánya, mely szabad előadásként hangzott el pár éve a tokaji írótábor hallgatósága előtt. Akkor, 1992-ben az 1950-es születésű Szilágyi így folytatta (köszönet neki, hogy segítségével lehetővé tette a hivatkozást): „Már most, hogy idestova tizenkét esztendeje én is halott vagyok, pontosabban szólva halva kellene lennem, a »voltaképpen halottak« imaginá- rius birodalmának lakójaként odaátról egyre inkább úgy látom, hogy halottnak lenni harmincon túl nemhogy vétek, fogyatékosság, hanem éppenséggel erény, sőt, ha tetszik, kegyelem. (...) A nemzedéki karakternek ez a szembeötlően nem-felnőt51
