Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Alföldy Jenő: „Műveljük a kertünk” (Kerék Imre: Öböl madárral)

jégverés is, nemcsak áldott magánosság, hanem kitaszítottság és olykor veszélyeztetettség is. Egy másik versében azt tudatosítja, hogy ha nem esik el Voronyezsnél az apja, ha nem éli át gyermekként a lesöpört padlás rettenetét, akkor talán volna oka, hogy - mint mondja — „furulyázzam a pannon derű / mítoszát árnyaltan, cirkal- masan”. Nem azt énekli, amit várnak, várhatnak tőle, hanem amit hajlama, szándéka parancsol.

Harmonikus költőnek azért érzem, mert tiszteli a klasszikus formákat, kompozíciói kerek egészet mutatnak, szigorú kötöttségű poétikai modelljeit erőlködés nélkül, a ritmuson az értelem elsőbbsége jegyében itt-ott lazítva alkalmazza. Mégis tiszteli a modern diszharmóniát, melyet Illyés nyomán is hiteles szóval ünnepel Bartók zenéjében. Jó alkalom ez saját ars poeticájának kimondásához: „Gyémántkemény kristályalakzatokból, / betonból és vasból építkezik.” A beton és vas anyaga a szerkezeti váz szilárdságát illetően érvényes reá is. De költészetének van egy élettelibb, lágyabb anyaga is, a madarak, „zöld tüdejű fák” világa. Költészetének legjellegzetesebb rétege, azt hiszem, a tájlírája, mely nem csupán a nagyvonalúságával, olykor kozmikus távlataival hívja magára figyelmünket, hanem a finom megfigyelések sokaságával. Tájainak nincs meg az a közvetettsége, mint József Attila nagyívű elégiáinak, de a természetben szemlélődő Kerék Imre versei szerint a természet erőire épp olyan szükségünk van, mint a közvetlenebb értelemben humanizált környezet dolgaira. A régi költői hagyomány - a szemlélődés a szabadban - sajátos módon új korszerűséget kap Kerék Imre tájlírájában.

Úgy tetszik, minél jelentéktelenebb tárgyat választ verséhez, annál jobban meg tudja mutatni képességét arra, hogy a lényegeset felmutassa. Egy „Üres csigaház a folyóparton” például, melynek járataiba befúj a szél, s hangyanép vonul rajta át, mint „fekete gyászmenet”, és a folyó zúgása betölti „vak labirintusát”, többet mond az emberi világról, mint megannyi himnusz az emberiségről. A burkából kipattanó vadgesztenye pillanata a lírai pillanat teljes értékű megragadása, múlhatatlanná avatva. A halott madár képe bármelyikünk, mindnyájunk jövőképe, rejtett szorongása.

Igénytelenebb tárgyat aligha választhatna, mint amikor egy korongozómester nevét örökíti meg a boros butéliára rögtönzött versben. Az anyanyelvéhez gyönyörű vallomást éneklő Kerék Imrének adott esetben az is elég, hogy egy vendéglői étlapon rábukkanjon egy bizarr szóra: „vadsertés” - és a jóízű képzettársítások láncolata elvezeti őt Berda Józsefig, akinek stílusában kigúnyolhatja az árlapírói fontoskodást. Másutt Aprily Lajos alakját rajzolja meg szeretetteljesen: a természetmegfigyelőt, a követendőnek tartott érzékenységet s bölcsességet köszönti személyében, azzal a fajta műgonddal formálva meg a verset, mely méltó lehet a költemény modelljéhez. Ősz című versében bravúros variációt ír Áprily híres „víg di- tirambusára”, a daktilusokban írt Márciusra. Novgorod című verse közvetlen utalás nélkül is fölidézi Csanádi Imre, A novgorodi Szent György-ikonra remeklő költőjét. A Weöres-változatok és a Kimaradt strófák az Orbis Pictusból ugyancsak a pastiche-műfaj magasra emelt mércéjéről vallanak. Széchenyi Naplójának mondataiból, mondattöredékeiből készített kollázsa markáns profilt mutató ámyékrajzo- lat. Az Apollinaire-változatok, mely főleg a Radnóti-fordította, híressé vált versrészletekből áll össze - talán túlságosan is „hű” az eredetihez. Pilinszky-stílusgyakorlatát is halványabbnak érzem: az agónia meg az Úrfelmutatás szó túlságosan közvetlenül utal a költőre, míg a vers nyelvi kötőanyaga nem hozza a kései szabadversek lényegi tulajdonságait. Annál jobb a Balassi-strófákban írt, Celiáról szerzetté című költemény, vagy Az erdőhöz szóló Vályi Nagy Ferenc-pa- rafrázis; a félig elfelejtett sárospataki mester megérdemli, hogy Szepesi Attila után még egy kitűnő költő emlékművet állítson neki. Az Iliász-per meghurcoltját hívja

49