Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Alföldy Jenő: „Műveljük a kertünk” (Kerék Imre: Öböl madárral)

hangulatú természetversei, ihletett tájköltészete és szerelmes dalai mutatják, a versírás az ő számára a lélek épülését, a bölcsen kondicionált és jól temperált életvitelt jelenti.

Sok mindent vonzónak találok Kerék Imre verseiben. Nem akar „nagyszabású” lenni — kerüli a váteszi, világmegváltó, falrengetó'en nagy témákat. Gesztusai egyszerűek, költői habitusa sallangtalan, kiegyensúlyozott. A csöndes, lélekmélyi megrendülések embere, nem a színpadias, kulisszahasogató érzelmeké. Témavilága elsősorban a dunántúli szülőföldből, a lakóhelyből, a természet változásaiból, évszakok és napszakok váltakozásából, az irodalmi elődök és pályatársak portréiból áll. A költői szituáció, melyben megszólal, rendszerint nem a lázasan cselekvő, nagy terveket szövő emberé, inkább a szemlélődőé. Am ez nem jelent tétlenséget, és nem jelenti a költői temperamentum langyosságát vagy hűvösségét. Igaz, hogy elmerül a lét hétköznapi csodáiban vagy a múlandóság melancholiájában, félrehúzódik a tü- lekvő társadalom sűrűjéből s a természetet választja közegéül. Az is igaz, hogy nem akar feltűnni valamely divatos irodalmi áramlat harsány képviselőjeként, inkább az irodalmi hagyományokhoz illeszkedik. Verseinek mégis megvan az a hőfoka, amely kiemeli őt a költészet jó tanulóinak bágyasztó sokaságából, s a legirodalmibb tárgyat is személyes ügyévé képes avatni.

Rengeteg pastiche-t ír, olykor bámulatos hasonlósággal szólaltatja meg elődei vagy kortársai hangját, méghozzá egymástól oly eltérő mesterekét, mint Nagy László és Illyés, vagy Kányádi és Lator. Mégsem, ilyenkor sem érződik másodlagosnak. Nem önkéntelenül utánoz másokat, nem kapaszkodik az erősebb kézbe, mint a poézis botladozó epigonjai és nem „ájul el” a nagyság láttán, hanem érezhetően önmagát méri a más kínálta mércéhez. Tudatos költői célként tűzi maga elé a feladatot, hogy hasonlítson Horatiusra, Berzsenyire, Weöresre, Takáts Gyulára vagy vele egyívású, költői alkatában hozzá sokban hasonló Szepesi Attilára, akihez remek lüktetésű hexameterekben ír episztolát, vagy Bertók Lászlóra, akihez hasonlóan kedvtelve úja epigrammáit szabályosan formált disztichonokban - úgy, ahogy illik. Igazi bravúrnak tartom Goethe Vándor éji dalának négy variációs műfordítását; egyik jobb, mint a másik, s a III. változat a klasszikusnak számító műfordításokkal is fölveszi a versenyt. Ne feledkezzünk meg ugyanis arról, hogy Kerék Imre műfordító is: főleg orosz és örmény költők avatott tolmácsának mutatja nyolc évvel ezelőtt megjelent, Visszhang című versfordításkötete.

Mintha megfogadta volna Weöres tanácsát: „Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged. / Jó; de ha többre vágyói, legyél egyén-fölötti: / vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet, / szolgálj a géniusznak, add néki emberséged, / mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.” Illendőbb azonban, hogy saját soraival jellemezzem.

Nem a látványos csuda-eredetiséggel üzent hadat a közhelyeknek, hanem részben a kritikai érzékével, részben azzal, hogy a megszokott bizsuk szériagyártása helyett vállalta a mesteri szintű ékszercsiszolást, a formaművészetet. Egy régebbi versében úja Takáts Gyulának ajánlva: „Pannon derű? - Szívgörcs és hivatal.... (...) Hamvas gyümölcsöt álmodó rügyek? / - Jégverések kivégzőosztaga!” A vers végső válasza mégis mediterrán képzetek tartományába vezet:... de följutni a fényre nap- ra-nap / a líra Ariadné-fonalán...” (Bazaltkőbe rótt sorok). A görög vagy latin világosság igénye szól verseiből, ha nem is rendre a lelki derű vagy dionüszoszi mámorünnepekhez illő kedély. Vall erről az általa oly kedvelt alkaikum, szapphikum és a hexameter is. És aki valóban bensőségesen ismeri a dunántúli tájat, az ott élő embereket, a kultúrát, mely nemcsak régi templomokat, várromokat és fehérre meszelt, tornácos „paraszt-barokk” házakat jelent, hanem termelést, a föld művelését, állatok gondozását is, az nem egy-két présházi kirándulás szemszögéből ítéli meg a sokat emlegetett pannon tájat. Az tudja, hogy túl a Dunán nemcsak derű van, hanem

48