Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6. szám - Gáll Ernő: A „Makkai-dosszié” viszontagságai

A Lehet-nem lehet című kötethez írt bevezetőjében Cseke Péter felidézte e retrospektívát ösztönző fejleményeket. Őt személy szerint egy házkutatás és a nála lévő, de veszélyeztetett Jancsó Béla-féle levelezés miatti aggodalma késztette arra, hogy a régi botrány Kolozsváron még fellelhető dokumentumait előbányássza és lemásolja. Igény támadt arra is, hogy a Limes Kör elnevezésű illegális értelmiségi műhelyben a Gyöngy és homok, tehát az értékteremtő fájdalomként megjelenített kisebbségi sors vitája után a Makkai távozása és írásai körül kialakult eszmecserét is elővegyék. Ebből a tervből nem lett semmi, mert a pohtikai titkosrendőrség vegzatúrái megakadályozták a régi szellemi csata korszerűsített megismétlését. A Limes Kör szétesése után, a második romániai magyar szamizdat-lap, a Kiáltó Szó szerkesztői és munkatársai késznek mutatkoznak arra, hogy - magukra vonatkoztatottan is — véleményt nyilvánítsanak. Kifejtették - kockázatot is vállalva -, hogy miként viszonyulnak ők a helytállás - kivándorlás, közösségi szerep - egyéni érvényesülési dilemmájához, s noha ezek a kon- fessziók „cselekvésképtelen időben” fogalmazódtak meg, az álláspontok artikulálása jövőtala- kító felkészülésnek bizonyult.

Persze - mutat rá Cseke Péter - a nyolcvanas évek második felében, az új exodus sodrában, Makkai egykori érvei ismét igazolásként szolgáltak. A kisebbségi lét lehetetlenségét, embertelenségét bizonygató tételek megújhodott, élénk visszhangra leltek azoknak a tudatában és lelkében, akik menni készültek. Akik viszont tudatosan az ittmaradást választották, támaszra leltek azoknak a döntésében és nézeteiben, akik 1937-ben már szembefordultak a Makkai-féle „hedzsirá”-val. Mindenki azokat az argumentumokat ragadta ki az 1937-es „kisebbségi létpa- radoxon-vitából”, amelyek helyzetének és terveinek megfeleltek. A „Makkai-dosszié” alkalmasnak mutatkozott arra, hogy az egyéni szükségletekre is szabott ideológiákat újból és újból táplálja.

Ettől függetlenül, az iratcsomót duzzasztó új tanúvallomások és meditációk szinte egyöntetűen bizonyos folytonosságot állapítanak meg a Nem lehet-ben felsorakoztatott kisebbségellenes praktikák s nyolcvanas évek második felében tapasztalt - a kisebbségek gyorsított beolvasztását célzó — hatalmi politika között. Az 1987-88-as ankét résztvevői joggal érezhették, hogy - mint Cs. Gyímesi Éva megállapította — a régi vita tulajdonképp „befejezetlen dráma”, amelynek szereplőivé az új nemzedékek tagjai váltak. Sőt, a rájuk osztott szerep terhe sokkal súlyosabb a régiekénél, hisz a körülmények azóta csak romlottak. Mindennél beszédesebben jellemző erre a folyamatra az a körülmény, hogy míg 1937-ben nyíltan lehetett vitázni a kisebbségi lét lehetőségéről, értelméről stb., a pártállami zsamokuralomban egy ilyen eszmecserét csak a szigorú konspiráció szabályainak betartásával lehetett - a nyilvánosság kizárásával — megszervezni.

A régi dráma új szereplői fájdalmasan (némelyikük rezignáltan) élték meg, hogy az ellehetetlenülés, az értelemvesztés a mélypont felé tart. A magyar - identitásőrző — intézmények teljes gleichschaltolása, illetve felszámolása már-már visszafordíthatatlannak tűnő leépülést indított el. Erről árulkodik az a több hozzászólásban is jelentkező felfogás, amely szerint az atomizálódás, a bomlás olyan arányú lett, hogy immár bármilyen közösségi elköteleződést vagy feladatvállalást korszerűtlennek, feleslegesnek kell minősíteni. A totalitarizmussá torzított kollektivizmus elleni - teljesen érthető - lázadás az egyéni szabadság s a jogos önérvényesítés lobogója alatt tagadtatta meg a helytállás, az ittmaradás követelményét.

Az egyén sorsformáló döntéseinek abszolút szabadságát hangoztató, egyébként már útipoggyászaikat csomagoló (főként fiatalabb) hozzászólók arra is hivatkoztak, hogy a helytállás, a népszolgálat stb. értékei erkölcsileg elkoptak. Elhasználódtak, kiürültek a letűnt évek során, mert gyakran elit-szerepek és előjogok, különvéle kompromisszumok álcázására, igazolására szolgáltak. Ama nihil tehát, amelynek kiakalulását a bírálók annakidején Makkai számlájára írtak, tovább terjedt. A létrejött, növekvő légüres térben, újabb csalódások hatására igazán nem volt könnyű az ittmaradók dolga. Mélyen jellemző és fájdalmas, hogy 1995 tavaszán kelt utóiratában, amelyet az 1987júliusában papírra vetett hozzászólásának kiegészítéseként fogalmazott meg, Cs. Gyímesi Éva a következőket jelentette ki: „... ami ma is itt tart engem: esztelen döntés egy helyzet közepette, amelyben az egyetlen - valamikor még - »racionálisnak vélt» motivációm is megingott.”

Az 1987-88-as ankét egy valóban határhelyzetbejutott népcsoport és értelmiség mély válságáról tanúskodik. Ez a krízis átfogó volt; szorításába került mind a hétköznapi lét, mind a hagyományos értékskála, amely addig - búvópatakként időnként előbukkanva - a túlélést támo92