Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6. szám - Gáll Ernő: A „Makkai-dosszié” viszontagságai

gáttá. A Nem leliet-vitában megnyilványuló válság tehát paradigmatikusnak bizonyult, és nem kell csodálkoznunk azon, hogy íoként a fiatalokat érintette. Bende Farkas Agnes hozzászólása a hatás beszédes példája, s azzal az igénnyel jelentkezik, hogy a válságot elméletileg is megragadva, nemzedéki életérzést, szemléletváltást fejezzen ki. Bende Farkas Ágnes erőteljes hangütéssel indít: az addig elfogadott magatartásminták - szerinte - mind elavultak. Az otthontalanság érzése és a menekülés tömegessé vált, s éppen ezért ezekre a jelenségekre „a romániai magyar értelmiségnek pozíciója gyökeres átértékelésével kellene válaszolnia...” (109 1.) A tömeges kivándorlás ugyanis mély „legitimációs-bizalmi válság tünetének tekinthető” (119 1.), aminek egyik összetevőjét abban véli megtalálni, hogy a fiatalok kudarcélményeiket és kétségbeesésüket „az in-group képviselőire vetítik...” (115 1.)

Ebben a megállapításban számonkérés rejlik. A hozzászóló - nemzedéktársai nevében is - szemére veti az 1944-45-ös „alapító nemzedéknek”, amelynek ideológiájában a függés és a fel- szabadultság különös keveréke volt nyomon követhető, hogy magatartását „az önként vállalt, szükségesnek tudott függés jellemezte”. (1161.) Bende Farkas Ágnes elmarasztalja ezt az „önpusztító lojalitást”, mert a végzetesnek bizonyuló hatalmi centralizációval együtt „hozzátartozik mindahhoz, amit a romániai magyarság státusbeli regressziójának és refeudalizációjának lehetne nevezni”. (116 1.) Az önmaga távozását indokolni igyekvő hozzászóló a felelősség kérdését is felveti. A kialakult helyzetért - szerinte — in-group értelmiségi hierarchiájának a csúcsait is felelősség terheli, hiszen túlideológizálásból fakadóan nem látták előre a fejleményeket, s az időközben pusztítóvá vált struktúrának is részesei maradtak. Persze - teszi hozzá - különbséget kell tenni egyéni és kollektív felelősség között.

Ami a sürgetett szemléletváltást illeti. Bende Farkas Ágnes szakítani kíván a közösségközpontú ideológiával, majd hitvallásként a következőket írja: „Az utópisztikus közösségeszmény helyett az individuumnak és a kisközösségnek kellene a kiindulópontot képviselniük, ezúttal az atomizációból teremtve szükségerényt, de egyben arra a premisszára is hagyatkozva, hogy az egyén a méltóság és az ellenállás végső erőforrása.” (120-1211.)

Láthatjuk, a. Nem lehet szerzőjének liberalizmusellenessége nem talált követőkre azokban a kései utódokban, akik — megváltozott motivációktól is késztetve — szintén a távozás útjára készültek lépni. Figyelmet érdemel, hogy 1995 áprilisában kelt utóiratában Bende Farkas Ágnes kijelenti, hogy véleménye nyolc év elteltével sem változott.

Ez a vélemény, noha sokak nézeteit fejezte ki, nem volt egyeduralkodó. Az ankét másik fiatal résztvevője, Jakabífy Tamás, noha világosan látja, hogy a maradás mellett döntők „mérhetetlen szellemi hátrányra” ítéltetnek, és csali a jogfosztás, a vegetálás vár rájuk, mégis vállalja „az utóvédharc teoretikusainak” a szerepét (99 1). Tudatában van annak is, hogy „a lehet-nem lehet szembeállítás mélyén az egyéni egzisztencia és a társadalmiság-igény ütközése” alapmotívumként húzódik meg. Ezért számára „Erdély már nemcsak országrész, nemcsak haza, hanem állandó aktuális döntéshelyzet.” (1071.)

Az erdélyi döntéskényszerben - szerencsére - mások is az ittmaradást választották. Balázs Sándor, a Kiáltó Szó szerkesztője nyilván az utóbbiak közé tartozott, s opcióját a bölcselet regisztereiben magyarázta meg. 0 nem vitatja a Nem lehet-ben felsorolt tényeket, ám - jogosan - mutatott rá arra, hogy Makkai a rossz konkrétumokat általánosította. Az erdélyi magyar kisebbségi helyzet valóban emberhez méltatlannak minősíthető, de ez nem jelenti azt, hogy ilyen körülmények között szükségszerűen el kellene veszítenünk méltóságunkat. A képtelenség világában is lehet emberi módon, értelmesen élni és küzdeni. Ő a régi vitából Szentimrei Jenő, bizonyos derűlátást kifejező véleményét idézi fel, és íoként Reményik Sándor „lehet, mert kell”-jére hivatkozik, amelyben „erkölcsi categoncus imperativus”-t lát. (52 1.)

Eme morális parancs újrafogalmazóját - a fiatal évjáratokhoz tartozó - Szilányi N. Sándorban találjuk meg, aki az ankétban Levél egy kivándorolni készülő értelmiséghez című írásával szerepel. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ha egyáltalán lehet értelmiségi felelősségről értekezni, Szilágyi N. Sándor „levelé”-t e felelősség emelkedett szellemű megnyilvánulásaként könyvelhetjük el. A „levélíró” új, hiteles tartalommal telíti a népszolgálatot, a kisebbségi írástudó kötelességét hangoztató — mások által már elparentált - fogalmait. A közvetlen hangú, az élet tényeiből merítő levél megfogalmazója elsősorban - a „kisebbségi kishitűség”-gel hadakozva, arra figyelmeztet, hogy Makkai „non possuma” óta egyfolytában számtalan kisebbség él a földgolyón. A világon 3000 nyelv létezik, állam viszont még 200 sincs. A kisebbségi lét lehetetlenségét posztuláló Makkai-féle elmélet tehát — gyanús.

93