Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6. szám - Gáll Ernő: A „Makkai-dosszié” viszontagságai

és aktív teológiai tanár esetében, Makkai újabb tételei „mélységesen keresztyénieden sza- vak”-at tolmácsolnak, (i. m. 165 1.)

Persze, 1937-ben a Makkait bíráló vita-cikkek szerzőinek többségének még nem kellett ilyen konklúzióra jutnia. Ok csak azt állapíthatták meg, hogy a Nem lehet szerzője hátat fordított a liberalizmusnak, régebbi krédójának és üzenetével a defetizmust táplálja. Igaz, voltak olyanok, akik már utaltak az „új európai rend” szellemiségének érezhető jelenlétére, de általában megelégedtek azzal, hogy rámutattak: az emberileg lehetetlennek deklarált kisebbségi léttől a milliós tömegek egyszerűen nem szabadulhatnak meg, s amint a csehek, krakkói lengyelek, prágai németek és erdélyi románok történelmi példái bizonyítják, e lét jelentős kulturális-emberi értékek forrásának is bizonyulhat (Hegedűs). Többen (Szász Endre,Ligeti Ernő stb.) — mint erre már utaltam - Makkai felelősségét feszegették, s úgy látták, hogy az ő esetében ez különösen súlyos, hiszen a pásztornak semmilyen körülmények között sem szabad nyáját magára hagynia.

A vitázók, a tiltakozók különböző csoportokból, nemzedékekből kerültek ki. Intézmények is hallatták szavukat. így például a pécsi Egyetemi Kisebbségi Intézet válaszában leszögezte: „Makkai Sándor kategorikus megállapításainak ellentmond az élet. Az élet, melynek törvényei nem »légüres» térben érvényesülnek, mint Makkai megállapításai, hanem magában az életben. Az élet, mely megcáfolhatatlanul azt bizonyítja, hogy kisebbségek voltak és vannak és lesznek”, (i. m. 170)

Megszólaltak a többi utódállamok magyarságának képviselői is. Jócsik Lajos Szlovenszkó- ból üzent, hangsúlyozva, hogy „Makkai álláspontjának a kisebbségi élet mond ellent. A kisebbségi néptest küzd és verekszik az életéért.” (i. m. 216) Havas Károly a Délvidékről küldte helyzetjelentését, s az ottani Napló című lap 1937. május 29-i számában közölt cikkében arról számolt be, hogy Makkai - „öngyilkos gondolatot” fogalmazó - cikke „a kisebbségi magyarságban elkeseredett visszhangot váltott ki.” (2211.) O szintén a valóságra hivatkozva szögezi le: „százezrek nem bújhatnak ki a kisebbség bőréből, és százezreket nem fogadhatnak be sehol.” (222 1.)

Utólag is különös jelentőségűnek kell a fiatalabb nemzedékek szószólóinak állásfoglalását tartanom. I. Szemlér Ferenc - indokoltan - arra figyelmeztet, hogy a társadalmi törvényekre távolról sem jellemző a végérvényesség és megdönthetetlenség, s így a kisebbségi kérdés elvi megoldhatatlanságának Makkai-féle „törvénye”, csak viszonylagos érvényű. Különbséget kell tennünk - szögezi le Szemlér - a politikai liberalizmus és a szabadelvűség eszméje között. Az előbbi kudarca még nem hatálytalanítja az utóbbit. O is úgy látja, hogy a „nemzeti öntudat soha nem ismert új értelmű kivirágzására hivatkozó Makkai tulajdonképpen” a Harmadik Birodalom faji alapon felépült [...] új Európájához akar alkalmazkodni. Ami pedig a kisebbségi léttel járó szellemi elzártságot illeti, ez egyáltalán nem fatális fejlemény. Ha a kisebbségi művelődés felismeri „az európai szellemi közösség jelentőségét”, kiépíti vele kapcsolatait, akkor kultúrájának „egyetemességét és életlehetőségeit” is biztosította.

Lőrinczi László ifjonti radikalizmussal és magabiztonsággal kommentálja az Aprilyt követő Makkai repatriálását. Őt és nemzedéktársait - állítása szerint - nem rendítették meg ezek a távozások, hiszen nem emberekben, hanem „népünk jövőjébe fektetett törhetetlen hit”-ében kell megkapaszkodni. Egyébként: „csak omoljanak a bálványok!” (1641.)

A fájdalmas polémia lejginkább jövőbe mutató következtetését - véleményem szerint - Re- ményik Sándor vona le. Ő. a Makkaihoz oly közeli barát, aki elvi szigorral tett különbséget állam és nemzet között, kimondta a szállóigévé vált szentenciát: „Nekünk lehet, mert kell!" (128

1.)

Fél évszázad múltán a kötelességként tételezett kisebbségi lét lehetősége ismét kérdésessé vált. A Nem lehet kapcsán nagy hullámokat vert vita újból napirendre került. 1987-ben, teljesen megváltozott körülmények között, az egyneműsítő román totalitarista uralom fokozódó nyomása alatt, számos fiatal és idősebb romániai magyar értelmiségi úgy érezte, hogy a kilátástalannak mutatkozó helyzetben vissza kell fordulniuk az ötven évvel előtti polémiához. Égető kérdéseikre válaszokat kerestek, s úgy vélték, hogy az egész komplexumot újra kell gondolniuk. A „Makkai-dosszié” sok újabb tanúvallomással, számos állásfoglalással gyarapodott.

91