Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6. szám - Gáll Ernő: A „Makkai-dosszié” viszontagságai

ból odaáramló befolyást...” A zsidóság viszont - amúgy egyetemlegesen - amiatt marasztalta- tik el, mert „a munkásságot tereli el természetes vezéreitől”. (Németh László: Magyarok Romániában in: A minőrég forradalma - Kisebségben, II. kot Bp. 1992,777.)

E szemelvények alapján meggyőződhetünk: nem tévedtek azok, akik (mint például Hegedűs Nándor) párhuzamosságot fedeztek fel a kisebbségi idegbaj diagnosztájának és a kisebbségi „non possumus” kimondójának bizonyos tételei között. A Nem lehet (1937) lesújtó következtetései azonban végletes formában fogalmazzák meg a Magyarok Romániá ban oldalain található - jogos aggodalomra okot adó negatívumokat. Mindkét helyzetfelmérés tartalmaz (természetesen eltérő arányban) valós és túláltalánosított ítéleteket.

ANem lehet éppen szélsőséges, szinte minden fellebbezést kizáró verdiktumával keltette - a már jelzett - vihart. Ez — mondhatni - második hulláma volt a Makkai lemondását, Magyaro- szágon való maradását követő vélemény-dömpingnek, a sok, megérteni igyekvő, értetlenkedő, de főként elmarasztaló nyilatkozatnak.

Makkai írása - mint ismeretes - a Láthatár című kisebbségtudományi és politikai szemle 1937, 2. számában jelent meg. Noha a szerző egy Jancsó Bélához intézett levelében (1936) már közölte, hogy a Magunk revíziója óta eltelt időben felfogása megváltozott, mégpedig „a magyar szellemi, hit és munka egységéinek hangsúlyozása jegyében, a Láthatár-ban napvilágot látott pro domo kiváltotta megrökönyödés tolmácsolói közül többen is (Jancsó Béla, Hegedűs Nándor, Ligeti Ernő, a Hitel szerkesztői, Bányai László) elsősorban azt emelték ki, hogy milyen szakadék választja el a két megnyilatkozást. 1937-ben Makkai már - köztudottan - arra az álláspontra helyezkedett, hogy „a kisebbségi kérdés megoldhatatlan”. 0, aki 1931-es könyvében még a helytállás, a küldetéssé szublimált kisebbségi sorsvállalás apostolaként lépett fel, hat évvel később kijelentette, hogy nem tudja „elképzelni a kisebbségi életnek semmiféle emberhez méltó elrendezését”. Leszögezte: magát a „kisebbségi kategóriát tartja” emberhez méltatlannak és lelkileg lehetetlennek. Végül pedig - mintegy konklúzióként - azt nyomatékosba, hogy a „kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nemcsak az, hanem erkölcsi lehetetlenség.” (i. m. 107-108,1)

Üzente pedig mindezt - a debreceni egyetemi-teológiai professzorságának védettségéből - ama másfélmilliónak, amelynek ez az erkölcsi lehetetlenség életre szólóan osztályrészül jutott. Persze, a sok kiábrándító tapasztalat elindíthatott benne is bizonyos szemléletváltást, s ez a folyamat a réginek merőben ellentétes felismerésekhez vezethetett. A változás jogát senkitől sem lehet, nem is szabad elvitatni. Erősen vitathatók voltak viszont (vitatták is) a tételeinek kiegészítéséül - amolyan háttér-magyarázatként - papírra vetett nézeteit. Makkai ugyanis a kisebbségi lét ellehetetlenülését annál is inkább tűrhetetlennek minősítette, mert ezzel egyidejűleg Európában a „nemzeti öntudat soha nem ismert új értelmű kivirágzása” ment végbe. Makkai tovább is ment a fejlemény puszta rögzítésénél. A holnapok perspektíváit fürkészve úgy látta, hogy „a nacionalizmusnak ez a fellángolása most már a jövendőt alakító leghatalmasabb tényezővé vált.”

Az európai politikai konjunktúra jellemzésében tehát Makkai kétségtelenül a III. Birodalomból szétsugárzó hatások alá került. Ez nem utólagos belemagyarázás, hanem olyan - keserű - megállapítás, amit többen is a vita résztvevői közül kifejeztek. Még erőteljesebben jelzi ezt a hatást Makkai: Nemzet és kisebbség 1939-ben kiadott, s a Nem lehet című válogatásban újraközölt írása, amelyben rálicitál az 1937-es tanulmány „non possumus”-ának érveire, többek között kijelenti, hogy „a kisebbségi kategóriát megszüntetendőnek, megsemmisítendőnek kell tartanunk, hirdetnünk és követelnünk.” Ne feledjük, ez az írás a II. világháborút közvetlenül megelőző időben hagyta el a nyomdát és eme körülmény adja meg a benne megfogalmazott követelések (katonaípolitikai célzatát.

Sajnos, azok az írások, amelyeket Makkai a harmincas évek végén, a negyvenes elején Ma- gyaroszágon publikált, fokozottan ezt az irányzatot fejezik ki. A Nem lehet című kötethez írt utószavában Molnár Gusztáv bonckés alá veszi a Tudománnyal és fegyverrel című Makkai-kö- tet (1939) Nemzetnevelés, politika, iskola című bevezető fejezetét, valamint az Erdély társadalma című 1941-ből származó tanulmányát, és kénytelen megállapítani, hogy míg az előbbi Mussolini felfogásáról árulkodik, az utóbbiban a vasgárda dicsérete található. Ezek alapján megkockáztathatja azt a kijelentést, hogy bármennyire megdöbbentő is ez egy volt a püspök

90