Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6. szám - Gáll Ernő: A „Makkai-dosszié” viszontagságai

általa oly erőteljesen kinyilvánított - felelősséget szegeztek vele szembe. Felelőtlenséggel vádolták.

Drámaian élték meg ezt a helyzetet azok, akik nem csupán a Magunk revíziójá-ban, annak gyakorlatba ültetésében látták a kivezető utat az erdélyi magyarság számára, hanem emberi- leg-barátilag is közel álltak Mokkáihoz. Közéjük tartozott Reményik Sándor, az Ahogy lehet költője és Jancsó Béla, az Erdélyi Fiatalok kiemelkedő szellemi vezetője. Az 1989-es kötetben nyilvánosságra hozott - Makkaihoz intézett - leveleikből, cikkeikből kitűnik, hogy amikor kiderült Makkai szándéka, ők minden meggyőző érvüket felvonultatták annak érdekében, hogy a távozás terve ne valósuljon meg. Racionális érveiket az őszinte és mély baráti szeretet, a tisztelet hatotta át, ám törekvésük eredmény nélkül maradt.

És itt jelentkezik ama - az előbbiek során említett — titok. Igaz, Makkai már 1934-ben közölte, hogy le akar mondani, majd áttelepszik Magyarországra (ez olvasható ki Makkainak és feleségének Reményikhez intézett leveleiből is), később a Budapesti Hírlap 1935 január 20-i számában közölt cikkében pedig egyértelműen kijelentette: „a »transzilvanizmus» megszűnt számbavehető tényező lenni.” (26 1.) Az erdélyiség itt már az öncélúság illúziójaként jelenik meg, amely egy ideig kétségtelenül összetartó erőnek bizonyult, ám fel kell ismerni, hogy sem erdélyi románság, sem a szászok nem azonosultak vele. Az erdélyi magyarság — állapítja meg a Budapesti Hírlap szerzője - végképpen magára maradt. E kétségtelen tények számbavétele arra a következtetésre juttatja Makkait, hogy a kisebbségi magyarságnak, amíg egyben létezni képes, csak egyetlen „öncélja” lehet. Ez pedig nem más, mint az, hogy önfenntartásával - túlmutatva magán - „az egyetlen magyar szellemiséget reprezentálja bárhol a világon.” (261.)

Igazán nem nehéz felfedezni e - sok valós elemet tartalmazó - okfejtésben ama még burkolt önigazolást, amely áttelepedést volt hivatva előkészíteni, megindokolni. Ennek ellenére sokan tudni vélték, hogy valójában Makkait a korabeli román hatóságok részéről ránehezdő nyomás és fenyegetések késztették lemondásra, illetve kivándorlásra. Mások a szigurancával, az akkori politikai rendőrséggel együttműködő anyósban próbálták minden baj okát megtalálni. Ma sem tudni, legalábbis nem került nyilvánosságra, hogy mindezekben a feltevésekben mennyi az igazság és milyen mértékben játszik szerepet a képzelet vagy az (ön)manipuláció.

A „Makkai-dossziét” azonban nem tekintem politikai kriminek, éppen ezért megfejtés nélkül hagyom a máig rejtélynek tekintett kérdést. Megmaradok az eszmei motivációk, a mögöttük meghúzódó érdekek értelmezésének síkján.

Ebben a vonatkozásban figyelmet érdemel, hogy a Nem lehet-ben kifejtettek, valamint az általuk kiváltott felzúdulás némely vonatkozásban hasonlít Németh László diagnózisának s annak korabeli erdélyi visszhangjára. Ismeretes, hogy Németh László romániai útja (1935) során természetesen Erdély több vidékét is meglátogatta, s a Magyarok Romániában című útinaplójában beszámolt élményeiről. Noha Németh László nem adta fel a kisebbségi lét han- dicapjeit értékteremtő, minőségi emelkedéssé változtató erőfeszítésekről szóló nézeteit, az Erdélyről készített látlelet sok kritikai elemet tartalmaz. Nem egy olyan megállapítást találunk benne, amely lehangoló és elbátortalanító. Ebben a beszámolóban úja le például Németh László a kisebbségi lélek/jellem torzulásait, majd a morbus minoritatis tünetcsoportját elemezve, életes példákon követve, típusokat körvonalaz. Megjeleníti az állandó nyomás alatt keletkezett neurózis különféle megszemélyesítőit. Több mint hatvan év után is sokan magukra ismerhetnek azok közül, akik a „kisebbségi idegbajában szenvednek. Németh László tükrében felvillan előttünk a napjainkban is oly gyakran előforduló „dohogó” arcéle, azé a típusé, amelynek hordozói szinte örülnek az újabb igazságtalanságoknak, mert — a passzivitásukat dühös zúgolódással kompenzáló - emberek önmaguk igazolását szeretnék felfedezni bennük. Elénk vetül a „lojális” típus is; képviselőit „gyengeségük és mozgékonyságuk” a megegyezés felé tereli. Fájdalmas (sok tekintetben méltánytalan), hogy Németh László azonosítja ezt a csoportot a transzszilvanizmus híveivel, de - ismerjük el - kissé ironikus portréja némely vonásaiban valósághű.

A neurózis jegyeit fedezi fel Németh László a „szervezőkön” is. Ok azok, akik - gyakran jogos egyéni ambícióikat feladva - minden energiájukkal a magyarság, lóként a gazdasági megszervezését szolgálják. „Gyakorlati hősiesség” volt az övék. Németh tiszteli is őket, ám szkepszise megláttatja vele, hogy e hősi erőfeszítés minden eredményét a hatalom szele pillanatok alatt elfújhatja. Nem kíméli az úti beszámoló a Magyar Pártot sem. ,A régi hivatalnok-nemesség - olvassuk - a maga úri zsebe számára monopolizálja a Magyar Pártot s a Csonkaország89