Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6. szám - Balassa Péter: Nádas Péter 1979-es Leírás kötetéről - 1996-ban

Ádám éppúgy, mint Tar Sándor, Spíró Az Ikszeli című regénye éppúgy, mint részben a fiatal Márton László a modernitás prózáját írták. A régi-új avantgárd és a jelenbeli közötti folytonosságot voltaképpen nem Esterházy Péter művészete jelenti, amelynek részleges posztmodernitását önmagában is el kellene különböztetni az avantgárdtól, hanem Tandori Dezső művészetében az epikai művek. Értelmes diskurzus talán akkor alakulhatna ki, ha interpretációk sorozatában derülne ki: mi a különbség a nyolcvanas-kilencvenes évek posztmodernnek nevezett írásmódja és a húsz-harminc évvel korábbi, régi avantgárd hagyományokon járó neoavantgárd között? Mit jelent Tandori kulcsfontosságú munkássága ebből a szempontból, amely kétségtelen ellenpontja a nyolcvanas évek klasszikus modern epikai paradigmájának? E paradigmához sorolható igen jelentős íróink miért nem választották az avantgárdot és/vagy posztmedernt, vagy egy-egy epizód után miért fordultak klasszikus modern irányba? Nádas Péter művészetének alakulása a Leírás után ehhez a harmadik kérdéskörhöz tartozik. Noha még az 1978-ban, az Új Symposionban publikált Kísérlet láncreakcióra című szövege is avantgárd alkatú, tehát eredetileg nem teljesen valószínűtlen lehetőségről volt szó.

Csak hipotetikus válaszra látok lehetőséget e történei jelenséggel kapcsolatban. Bizonyos, hogy számot kellett vetnie/vetniük azzal a fájdalmas tapasztalattal is, amit Szegedy-Maszák Mihály így emleget: „Nemcsak azoknak lehet igazuk, akik az avant-garde életének viszonylagos rövidségét emlegetik, hanem talán azoknak is, akik arra hivatkoznak, rengeteg rossz mű keletkezett e mozgalom igézetében.”8 A másik válasz-kísérlet Nádas (és ez bizonnyal Mészölyre is igaz lehet) alkatával, gondolkodásmódjával kapcsolatos. Mindkettőjüknél számíthatott, nagyon különböző alkatuknak egy közös vonása: a történetiségben való gondolkodás erőteljessége, a történet mint emlékezés és emlékeztetés szembesítő és megtartó erejébe, étoszába vetett hit, egy feledésre épített kultúra és társadalom körülményei között. Választásuknak, a „high modernism” felé fordulásuknak tehát sajátos módon éppúgy ellenkulturális, kritikai hangsúlyai voltak, mint az avantgárdok működés esetében. A történelmi-politikaí-társadalomlélektani környezettel szemben a poétikai-esztétikai és a személyes autonómia problémái teljes mértékben összefonódtak, a még viszonylag autonóm műforma, mint késő-modern „utolsó kísérlet” sajátos szabadságüzenetet hordozott, önkéntelenül is. Az emlékeztető szabadság-hiányról mint íróietikai tétről, a széles és tágas európai horizont történetmondói hagyományának poétikai újragondolásáról való beszéd új lehetőségeket (beleértve az idő és elbeszélés, az osztott elbeszélők stb. eredményeit) teremthetett az idő elbeszélésének magyar változataiban, elsősorban Mészöly Miklósnál, Nádas Péternél. Ennek természetes feltétele pedig a viszonylag felismerhető, a klasszikus modernség magasan fejlett és a „realizmus” konvencióit már régen lebontó tagolási sémáinak, szerkezeteinek újraalkalmazása. Mindez az emlékeztetés, az amnézia-ellenesség, mint jelenvalóvá tétel igényében, a poétikai és az etikai horizontot szétválaszthatatlanul egyesítette - valamiről nem lehetett lemondani, valamiről nem tudtak, nem akartak lemondani. Mellettük legérdekesebben éppen a sokat vitatott és sok tekintetben tőlük különböző Esterházy-pálya mutatja meg, miképpen marad minden szöveg irodalmi, radikális nyelvkritikai jellegével együtt és nem ellenére, nem utolsó sorban egy rejtetten nem-posztmodern értékrend révén, a viszonylag kötött formák, beszédhelyzetek és műalkotás-egész szakmai-etikai referenciáinál, szintén egy sok értelmű autonómia jegyében, mégha a relativizáló irónia vezérszólama által is. Például Kertész Imre nagyszerű epikája pedig egyenesen a „konzervatív” modern alkotó

8 Szegedy-Maszák M.: i. m. 107.

80