Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6. szám - Balassa Péter: Nádas Péter 1979-es Leírás kötetéről - 1996-ban
példája lehetne. Mindennek fényében az is valószínű, noha ez részletes elemzést igényelne, hogy a nem-avantgárd út melletti döntés azt is kifejezi, jelenti, hogy a poéti- kai-narrációs stb. választások - mindig szemléleti döntések, amelyeknek megvan a maguk „külső” horizontja is, amiről irodalomkutatás nem feledkezhet meg. A teljes, „tiszta” autoreferencialitás: posztmodern mítosz, amely nem összetévesztendő az autonómia kritikai étoszával és praxisával, ráadásul a jó vagy fontos (neo)avantgárd müvekre sem érvényes. A dinamikus esztétikai alapviszony, mint közösségi konsti- túció, eltörölhetetlen, ami újrafelismerést jelent és hoz létre, még ha ennek semmi köze sincs valamely külső, referenciálisan-autoriter módon „működő” valóság utánzásához. A Leírás szemügyre vétele hiányos lenne a fentiek felől is fontos Szerelem (1971) elemzése nélkül, hiszen a kötetszerkezet és a továbbiak szempontjából is ez a könyv legjelentékenyebb, mert legnagyobb igényű, de nem a legjobb írása. Fontossága termékeny negatívumaiban áll. A több mint száz oldalas elbeszélés/kisregény, amelynek elbeszélője hol egyes szám első személyű — azonos a történet főszereplőjével —, hol leíró, többnyire elliptikus mondatokat mondó személytelen narrátor, egy kábító- szeres szerelmi együttlét lebegő-fluktuáló állapot-történetét tárja elénk. Külső időtartama egyetlen éjszaka: „csöndit a toronyóra kisharangja; egyet, kettőt”, illetve a befejezésben ez áll: „akkor is ilyen tiszta reggel volt... kávét ittam az elmúlt héten is, mielőtt buszra szálltam volna az Engels téren.” A mű leírásai azonban éppen a temps és a durée közötti szakadást, időleges átjárhatatlanságot mutatják be. Nádas bizonyosan ismerhette Mészöly Miklós 1958-as és A tágasság iskolája című kötetében később publikált Jelentés odaátról kábítószer-hatásokról szóló szikár vízió-listáját, időélményét. A belső idő a narkotikum hatására mindkét írásban megnő; a Szerelemben hosszú részeken át az időtlenség, a még mindig csak „fél egy van” tapasztalata bontakozik ki. A reális és az átélt idő kettőssége egyúttal a valóságoskülső és a nem kevésbé valóságos, de belső-képzeleti tapasztalás egyeztetése, arányaik, összetételük sajátos mérése valóságos érzékcsalódás. Itt is a már érintett „valóság-referencia” felbontásáról van szó. Minden, amit a szerelmespár s elsősorban a férfi érzékel, képzelt vagy valós között lebeg: „tragédia, halál!, amikor valóságosan nem történt semmi... ez a valóság az, ami után képzeletben úgy viaskodtam, miközben itt volt a kezemben.” A főszereplő egyúttal az intenzív, feltétlen jelenlét idejét igyekszik megélni, megragadni, hogy ezáltal bizonyosságot nyerjen saját létezéséről. „Nevetséges vagyok, azzal akarom meghatározni magam, amivel nem tudom... egyetlen bizonyossághoz odakötném magam, hozzáigazítanám mindazt, amit eddig képzeltem vagy megéltem, s azon a ponton kitörhetnék ebből a körből. Ami bizonyára nincs. Amiben mégis benne vagyok.” Az elbeszélőik) arra is reflektál(nak), hogy ez az idő-keresés Don quijote-i: „az őrület nem más, mint állandó kibékíthetet- lenség az idővel”. A jelenlét ideje a kimerevített, a perpetuált pillanat jegyében áll, s ez az, aminek a folytonos kudarca adja a történet belső tagolásait: a pillanat pontszerűsége nem képes az igazi jelen idő tágasságává bővülni. A Szerelem, amelyet négy, számozott részre oszt az író, négy nekirugaszkodás, hosszan kitartott kísérlet a narkotikum által történő alámerülésre és a valós világgal való egyeztetésre, képzelet és tapasztalat vitájának, egymáshoz való viszonyának a helyenként mindent elborító reflexiós részletek által való bemutatására. Referencia és autoreferencia küzdelme, szubjektíve szóródó, disszeminatív megélésének írói harcáról lehet ugyan szó, amely azonban valóban átütő artikulációját, kommunikációját talán éppen merev rendjének erőltetése, az erre való összpontosítás miatt nem leli meg. Ez azon kevés Nádas-művek egyike, amelyben fikciós és meditativ, esszéisztikus szövegréteg nagyon is kettéválasztható. Kétségtelen ugyanakkor, hogy maga a referencia-probléma itt válik először igazán poétikai kérdéssé, vagyis platonizálás és 81
