Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6. szám - Balassa Péter: Nádas Péter 1979-es Leírás kötetéről - 1996-ban

maga Nádas Péter is beletartozott a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején. Az avantgárd esztétikai értelemben vett legitimitásának ősrégi kérdése ez a 20. századi magyar irodalomban, Babitsnak és a Nyugatnak Kassákkal szembeni elutasításától, Lukács György hírhedt avantgárd ellenességen át a több évtizedes represszív kultúrpolitikai gyakorlatig. A hatvanas évek második félében azonban ismét — ha jobbára szubkulturálisán is - felmerült egy (neo)avantgárd szövegirodalom lehetősége, generációs összetartozásokkal nem is jellemezhető utakon-módokon. Hiszen Mészöly Miklós akkori művészetének avantgárd elemei éppúgy idetartoznak, mint a párizsi Magyar Műhely akkori, jelentékeny korszakának textusai, néhány fiatalabb, induló író (Ajtony, Dobai, Bereményi, Csapiár) - s mindez maradjon csupán jelzésszerű utalás, egy létezett, akkor újfajta kontextusra. Ehhez a környezethez tartozott a nyugat-európai avantgárd képzőművészet, film, színház, zene megkésett, töredékes, hiányos recepciója is, melyeket a hazai happening, a kísérleti színház (Erdély Miklós, Hajas Tibor, Halász Péter stb.) egyáltalán az alternatív kultúra nyolcvanas évekbeli áttörésének korai hírmondóiként lehetne jellemezni. Ezek a fontos szubkulturális zárványok összefüggtek az akkori szövegirodalmi törekvésekkel, beleértve közös politikai szabadság-üzenetüket. Kérdés tehát, hogy Nádas is, mások is, például erőteljesen és útjelzőszerűen a Film utáni Mészöly inkább a klasszikus modernség, a nem-hagyományos, de a szerves forma, a relatív folyamatosságot meghagyó, részben történetmondó epika és műalkotás-szerkesztés mellett döntöttek. Hogy ez a problematika meg nem vitatott és meg nem válaszolt maradt, nagymértékben felelős azért a túlerőltetett töréselméletért, amely csak a politikailag szabad körülmények között, a kilencvenes évek irodalomkritikájában jelent meg, s amely éppen kimondva vagy kimondatlanul többek között Nádas — és főleg Esterházy művészetét (akiknek mégiscsak több köze volna az avantgárd forrásokhoz, mint szerzőnknek), mint konzervatív kánonhoz tartozó korpuszt kezdte bírálni.

Nem mindig jóhiszeműen, valamiféle uralmi, hatalmi helyzet részeseinek tekintve őket, ami - ellenkezőleg - felerősítheti azt a hipotézist, hogy ezúttal megint szakmapolitikai, pozicionális és nem poétikai vitákról van szó. Valószínű, hogy a hosz- szan, tulajdonképpen az 1910-es évek óta elfojtott, vagy éppen tiltott, illetve elapadó avantgárd áttörés - mintegy személytelen - „bosszúja” ez az aránytalan de- kanonizációs harc, ami eddig ismeretlen hevülettel tört ki a kilencvenes években, de változatlanul igazi elemzések és érvek nélkül, miközben többnyire egy helyileg mo- nologikusan előadott hermeutika- és dekonstrukció-radikalizálásban találta meg elméleti referenciáját. Egy ősrégi, igazságtalanul, és méltánytalanul elmulasztó- dott legitimáció, helyreállítás és jóvátétel jut-ily módon ismét aránytalanul és méltatlan módszerekkel - szóhoz, nem nélkülözve azokat a „kanonikus”, doktriner jegyeket, amelyeket az állítólagos nyolcvanas évekbeli hatalmi diskurzus szemére vet. Hiszen Nádas esetében éppúgy, mint Mészölynél és részben Esterházynál, Kor- nisnál szerves és belsőleges döntés eredményeképpen bontakozik ki az a próza, amit klasszikus modernnek, „high modernism”-nek nevezhetünk, amely természetesen nemcsak történeti, de értékelő megkülönböztetés.7 Elgondolkodtató végül is, hogy mindazoknak az elbeszélőknek az esetében, akik a nyolcvanas évek „új prózájának” karakterét, mértékét megadták, alkatukban nagyon különböző írókra gondolok, a mondottaknál ráadásul egyértelműbben, fel sem merült az avantgárd szövegirodalmiság útja: Kertész Imre éppúgy, mint Krasznahorkai László, Bodor

7 Vö.: Szegedy-Maszák Mihály: A kánonok szerepe az összehasonlító kutatásban. „Minta a szőnyegen.” A műértelmezés esélyei. Balassi Kiadó, Budapest, 1995. 111.

79