Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6. szám - Balassa Péter: Nádas Péter 1979-es Leírás kötetéről - 1996-ban

ről (Leírás: „És kegyeletes megrendüléssel venné hírül a világ...” - Lányi Viktor fordításában pedig a Thomas Mann mű utolsó mondata: „És még ugyanaznap kegyeletes megdöbbenéssel vette hírül a világ...” Itt jelenik meg először éretten egy-egy részletező arc-leírás (Családi kép, lila alkonyaiban), a mindenkori öregasszony sajátos változata (Ma illetve Családi kép), egy Miatyánk-parafrázis, (talán a Vonulás hosszú imajelenetének, Miatyánk ismétlésének változata ez), mely majd az Évkönyv zárlatában jelöletlenül tér vissza (Leírás), illetve a Minotaurus ban a mindent felfaló mitikus fiúgyermek és szülei hármas ikonjában, a direkt szentcsalád-paró- diában és blaszfémiájában (a szülők neve Mária és József) a hármasság későbbi vezérlő struktúrája. Ám mindezt igen dús, de merev mondatritmika, kimódolt beszédmód hordozza, mintha a stilizáció magas foka nem lenne még képes visszahódítani és a maga szintjén újrateremteni a stilizált természetességet. (Hiszen a későbbi két regény egyik teljesítménye a természetesség redivivusa a magasfokú stilizáció körülményei között).

E kötet voltaképpeni helyét a prózatechnikai, mondattani, stilisztikai problémák megjelenítése jelöli ki. Az egész könyv a záró írás, az Út remeklésében, megtalált körmondatában ér nyugvópontra. Ez a mondat önmagában a kötet klasszikus darabjának számít, a stilizáció természetességét mutatja be, igazi kiindulópont az Emlékiratok... .hoz, megtalálja a későbbi, nagy sétáló fejezetek és látomások visszafogott, feszültséget, robbanást előkészítő tempóját. Innen nézve a Leírás című kötet a gondolati, mondattechnikai és stiláris tempókeresés könyve, benne elsősorban a felhasználható és kiselejtezendő inventarium méltányolható: a könnyű megoldásokat mindig állhatatosan kerülő munka. A feltáruló válságos beszédmód tágasságában, változatosságában ígéretes ez a gyűjtemény. Alapproblémája a merev mondatkonstrukciókon és az önreflexió számára még meg nem talált nyelven, az általános didaxison túl az, hogy a történetmondás, a mondandó történet magának a megfor- málónak a privát poétikai kérdése marad. A naív elbeszélésből (mely — láttuk — igen sok ponton aligha nevezhető a szó első értelmében naivnak) a reflektáltba való átlépés, amiről Boros Gábor oly pontosan beszélt, itt véleményem szerint pusztán az átlépést mutatja be, de a Narcissus-probléma meg nem haladásaként. Maguk a láttatott gyakorlati szövegműveletek nem alakulnak történéssé, csak műveletek maradnak. A kötet két legjobb írása, a Szürke és az Út éppen azzal tűnik ki,hogy nem közvetlen lelki instrumentumként, hanem magát a dolgot, a szöveget, mint történő, létrejövő fiktív világot mutatja be, mely önállóan kezd élni, alakulni az olvasásban, függetlenedve a túlságosan látható szerzői-elbeszélői műhelygondtól. A kelet-berlini bisztróban hallott, történelmi katasztrófára utaló és a nagy regény berlini rétegét előrejelző beszélgetésfoszlányok, illetve az éjszakai séta az egykori pesti gettó vidékén - kilép az önreflexióból, a művészetről való gondolkodás és a szélsőségig vitt tudás-keresésre irányuló szövegnárcizmusból, és mássá alakul át, valamilyen másikba lép át, amely történetként konstituálódik. A kötetnek ezen a pontjain kilép abból a körből, „amelynek volt bejárata, de nincs kijárata.”6

Fontos problémát is újratárgyalásra ösztönöz ugyanakkor az a felismerés, hogy éppen a Leírás révén látható: Nádas nem lehet(ett) avantgárd író. Nádas Péter, művészetében, éppen a szóban forgó kötet körül vagy után, végtére is egyfajta klasszikus-modern fordulat mellett döntött, ami azonban az adott időszak színvonalas irodalmában egyáltalán nem látszott kényszerítő erejűnek. Sőt, újítóbbnak, esztétikailag szabadabbnak, radikálisabbnak látszott az akkori magyar prózának az a sem a saját korában, sem később nem igazán feltárt vonulata, amelybe részben

6 Idézi Thomka Beáta: i. m. 120.

78