Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Határ Győző: "Autentikus líra"
nen a vonzrokonság Orbán Ottóval, Baka Istvánnal - utóbbival egy pontban kivált, és erre is rákerítem majd a szót. * * * Én az lennék, ki nincs, de léte több Mint bárkié a létezők között Az előttünk járók mindent elgondoltak már (még le sem írtam és máris memóriámba tolul, hogy hányán mondják ezt is; de - eredendő eredetietlenségünk elől el nem szökhetünk:) legutoljára Tolnai Józsefnél - legelőször Nyssai Szent Gergelynél olvastam, hogy „minden művészetnek, minden tudománynak a halál elleni küzdelem az eredete”; másszóval - hogy minden líra, de különösképpen ez a líra, „kimenetelre” ; alig egyéb, mint nyúlgátépítés a halál ellen. Ám ezenfelül és emellett - volt valami, ami Baka Pista költészetében zavarba ejtett, megigézett és lebilincselt: hogy életre-halálra szóló „szerelmi afférja” volt az orosz nyelvvel, az orosz lírával. Nem tudom, miért gondolta Camus, hogy a 20. században az egyedi ember végzete a politika volt, hiszen nem tudok történelmi időszakot felidézni, amikor nem így lett-légyen és - mutatis mutandis - nem érvényesült az a gyűlöletes-gyalázatos elv, hogy cuius regio eius religio. Pista beleszületett a századnak abba a szakaszába, amelyben Köztes-Európában béketábor-nyelven írtak-beszéltek, az angol »az ellenség nyelve« volt; az orosz: kötelező tantárgy. S nem is mert ez az érvényesülés útja volt, hanem mivel az orosz mint valami hegylánc, megkerülhetetlenné vált a szovjet életben, Pista, mint leningrádi, moszkvai ösztöndíjas, többször is megjárta a két nagy orosz metropoliszt, egy ízben másfél évet töltött e nyelvi környezetben s nemcsak hogy anyanyelvi fokon, akcentus nélkül írta-beszélte a nyelvet, hanem, a könyvtárak, a barátkozás, a bizalmas légkör, az egymásnak meg-megnyíló lelkek cinkossága és mindenekfólött az orosz irodalom szinte beláthatatlan gazdagsága annyira megejtette, hogy egész életre rabja lett. Nem csodálom; s jóllehet magam csak amúgy, ambulando sajátítottam el a nyelvet a harmincas években, még akkor, amikor tudása sem irodalmi, se politikai osztalékot nem fizetett — jó időre én is a bűvöletében éltem. Igaz, e varázs emléke - mely felidézi ifjúságom - igencsak elfakult és a nyelvre is csak fátyolosán emlékszem, mégis, ez elegendő, hogy magával ragadjon és mélységesen beleéljem magam SZTYEPAN PEHOTNIJ TESTAMENTUMÁBA: ahogy magam megismertem-meg- tapasztaltam őket, meg újra, váltig megigéz az oroszság, kultúrájuk és irodalmuk sok árbocos, roppant csarnakzatának magas ingása - s alulnan, mélyrehúzó, messi- anisztikus/tragikus svertje.... Persze, mindez pontosító korrekciókra szorul. Az én „sarkításom” azért mutatja így és ilyennek a képet, mert Pistával úgyszólván csak az „utolsó pillanatban” hozott össze a jósors kegyelme (és elsőnek lírai termésében is az utolsó szakasz halálsejtelmes verseivel találkoztam). A fordításirodalomban a buddhizmusnak ezt a kulcsszavát latinosán imperma- nenciának szokták interpretálni; az elmúlásnak kegyetlenebb, ridegebb, tárgyilago- sabb meghatározása, ami elevenre-holtra egyaránt vonatkozik. így hát amíg tiszavirágösztönünkkel csak „éljük világunkat” és nem mérjük fel, mennyire hasonlítunk a magfizika aprószerkezeteiben azokhoz a részecskékhez, amelyek lo- kalizálhatatlanok és létük infinitezimális „felvillanása” is bizonytalan, olyannyira, hogy az aliglét határán úgy vannak, mintha nem lennének - mondom, addig, amíg tücsök-zeneszerszámunk hegedüli velünk a nótánkat, szétárad bennünk a szervezet bukolikus eudemonizmusa: létigenlés, ivarszervi meregetés - ez mindennapos 92
