Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Határ Győző: "Autentikus líra"
Határ Győző „Autentikus líra” jó volna lenni még talán de mit is tegyek ha nem lehet a szótáradba írj be s néha lapozz föl engem és leszek („Csak a szavak”) A éí. .Autentikus líra, egyívású líra... Mikor mondhatom, hogyan merészelem azt állítani, hogy azok a versek, amelyeket nyolcvan után (a mise szavával élve) Kimenetelre írok, egyívásúak azzal a lírával, amely egyik-másik költőtársam vénájából patakzik - olyanokéból, akik nálam 20-30-40 évvel fiatalabbak és az előttem járó nemzedékhez tartoznak? Honnan veszem a bátorságot, hogy vonzronkonságot fedezzek fel köztük és köztem - a vakmerőséget, hogy észrevételeimmel ráakaszkodjam költészetükre... ? Hadd ne kérjétek számon tőlem a bizonyítványomat: fájdalmas kimagyarázkodás, amilyen fájdalmas kivételek ők a maguk nemzedékében. Valamilyen hosszan tartó betegség, kvázi-gyógyíthatatlan kór veszedelmesen felgyorsította élet-naptáruk lapjainak pergetését, és mintegy halálközelbe sodorta őket. Különleges státusba kerülnek; „kivételezettek”, de ez olyan kivétel, amelyben nincs köszönet; a jelek szerint túlságosan szeretik/szerették őket az istenek. Halálközelbe kerültek, viszonylag fiatalon halálközelben élnek. Tudják nagyon jól, mindez mi következményekkel jár, hiszen a baljós diagnózis óta egyébbel sem bíbelődnek elméjükben, mint éppen a következmények hajtogatásával-teregetésével, sorszámozásával- rendszerezésével. Egyrészt intenzíven átélik, másrészt majdszinte egyéb átélniva- lójuk sincs, mert ami marad, mind ebbe torkollik. Idő előtt felfedezik az Autentikus Ént (szerencsétlenkedő kifejezés, de ha egyszer annyira elteijedt és ránktehénkedett a bénalábú heideggeri terminológia) — felfedezik énjüknek, személyiségüknek azt a koncentrátumát, amely maszk nélküli, a szerepjátszást, a játékosságot mindinkább elutasítja. Elúrhodik rajtuk az elmúlás tematikája, olyannyira, hogy vagy kiszorít, vagy átfest/olyanná-színez/ma- gához-hangol minden más tematikát. Időről-időre, rohamszerűen rájuk jön valami „kapkodás”: mint szalmaszálba, kapaszkodik e véglírába az életinger; ésde még ha kapálódznának is ellene, kétségbeesetten látniuk kell, hogy minden kezdő sor, minden felütés lírájuknak ebbe a deltájába szakad. Elég kíméletlen velünk az élet, nem tabutizálhatom a témát odáig, hogy már szó- bahozni se lehessen: hiszen a magam esetében világos a képlet; és ha „kíméletből” mellébeszélek vagy előveszem szokvány-eufemizmusainkat, akkor gesztusértékű marad az írás és nem ragadom meg mondandóimat, mint a bulldog a koncot. Most hát tudjátok: ezért érzem „egyívásúnak” magam azokkal, akik velem együtt művelik a halálközei költészetét; és ebből merítem a bátorságot, hogy időről-időre elejtsek egy-egy szót az olyan költőtársak lírájából, akiket kivált közel érzek magamhoz: in91
