Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Szőke Katalin: A költő és műfordító szerepcseréje (Baka István költészetének orosz kulturális kódja)
delit képvisel. Ugyanis Tarkovszkij felfogása szerint az egyénre kimért sors vállalása nélkül nem működik a „halhatatlan emlékezet”, nem él a kultúra, mert nincs egzisztenciális tétje. Fűzi László már idézett tanulmányában a November angyalához kötet verseiről azt írja, hogy „Baka István világkereső, szerepteremtő költészete sorsköltészetté változott”. Mindamellett, hogy egyetértek ezzel a megállapítással, azt gondolom, hogy Bakánál a szereplíra sorsköltészetté válása folyamat, s e folyamatnak jelentős állomása volt Arszenyij Tarkovszkij verseivel való találkozás. »Harmadik, s egyben utolsó életrajzi kitérő. Pista fantáziáját rendkívüli módon foglalkoztatta Tarkovszkij életútja. Szeretett volna vele személyesen találkozni, de ez nem sikerült neki. Bár nem tudni, hogy a személyes találkozás valójában szerencsésen alakult volna-e. Szosznorát például meghívta Szegedre, ám a vele való megismerkedés és a háromhetes együttlakás eléggé kiábrándította. Tarkovszkij életrajzából egyfelől Marina Cvetajevához fűződő barátsága (szerelme?) keltette fel érdeklődését, mint az idősödő költőnő és a fiatal, jóképű Tarkovszkij lehetséges, rövid ideig tartó liaison-ja; másfelől a költő életének tragikus mozzanatai, a háború, melynek során elvesztette fél lábát, ellentmondásos kapcsolata fiával, Andrejjel, a híres filmrendezővel, majd a szörnyű finálé: az apa túléli rákban elhunyt fiát. Mindezek Pista számára szinte jelképértékűek voltak; abban pedig, hogy utolsó versei közül hármat Tarkovszkij nevében írt meg, valamiféle fiúi kapcsolódást érzek, nemcsak költészetéhez, de tágabb, emberibb, intimebb viszonylatban is; Arszenyij Tarkovszkij mint apa-imágó volt jelen tudatában (vagy inkább tudatalattijában), mint szelíd tekintély szemben a kegyetlen, távol lévő Istennel. « Tarkovszkij fordításával Baka István költészetének egyik kulcsmotívum-sora, a fa-gyökér-fóld nyer egyre inkább pontos jelentést, mint a múlandóság a testbe-zárt- ság magányának, a jövő-tudat elvesztése érzésének képi kifejeződése. Nem tekinthető véletlennek az sem, hogy Tarkovszkij majdnem mindegyik, e motívumokra épülő versét a kötetbe beválogatta. A Háború című vers fordításában például így bontja ki ezt a motívum-sort: Mint vízpart fáját, mely alól kifordult Gyökérzete, és földet szórva a Folyóba toccsan, lombbal lefelé S megpörgeti az örvény sodra orvul, Éppúgy sodorja hasonmásomat Egy más folyó jövőből múlt felé. Nyomát követve rémülten kapok Megránduló szívemhez. Ki adott Erős törzsemhez satnya ágakat S gyökereket, miket megrág a féreg? Hálál rohaszt, de rohasztóbb az élet S önkénye kínzóbb és hatalmasabb! Tarkovszkij talán egyik legszebb verse, a Titánia, amely kimondottan, bevallottan sors-vers, az „itt-lét” verse; a tündérkirálynő, Titánia trónusa a fold „gyökérlabirintusa” „mélyébe veszve” lelhető fel. A tarkovszkiji Titánia a fold lelke, tulajdonképpen az eredendően orosz mitologéma, a Földanya transzformációja. (Az orosz folklór szövegeiben a Szűzanya a jiyirkos földdel” van azonosítva, az orosz népi vallásos tudatban meglevő pogány és keresztény elemek szimbiózisára épül ez a metafora.) Mindenképp figyelemre méltó párhuzam, hogy Baka 1987-ben írott, Hurokszonett című versében - nem elképzelhetetlen, hogy éppen Tarkovszkij hatására - a 69
