Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 5. szám - Gczi János: 1993. július 21.

zépkori orosz egyházi zene vagy éppen az összes Mahler, már hallgathatatlan. Ezeket általában akkor ajándékozta, amikor lemezmosáskor ráébredt, hogy ugyanannak a műnek valamelyik feldolgozását unja vagy gyűlöli. Ott állt a fürdőkád mosószeres vizében ázó hanglemezek mellett, vakargatta a trikója alatt a pörsenéseit és az egyik oldalon az ajándékozható, a másik oldalon a létszükségletet jelentő bakeliteket sorakoztatta.

A háttérzene sokszor elvonta a beszélgetéstől István figyelmét — és eszébe juttatott valamit, amely aztán módosította a társalgás irányát. így aztán volt, hogy a verstan tanulása helyett (Retek utcai lakásuk számomra Gáldi verstanával együtt lett ismerős) Bach kapcsán Tarkovszkij Solarisára, abból pedig Brüeghel Téli vadászatára (amelynek másolata egyébként évekig ott állt a lemezjátszója felett) terelődött a szó, vagy az általa kevésbé szeretett Rab Zsuzsa-féle Jeszenyin-fordítások tanulmányozását átváltoztatta a mesterünkről szóló pletykálkodássá, majd meg a nőkre áhítoztunk, ő Bulgáriába, Tirnovóba és meg Debrecenbe, a Sumen sörözőbe. Hol pedig a madarakról vagy a gombákról akart hallani ezt-azt, egy időben volt is neki egy fészekre ültetett, kitömött barázdabillegetője, vagy pedig azt kellett ismételten felsorolni, mi mindent lehet megállapítani arról a női agykoponyáról, amelyet én vittem neki egy éjszakai embercsontmosás után, az Antropológiáról (feltehetőleg még Móra Ferenc ásatásaiból szóródott el, hiszen Móra kézírásával volt adatolva.)

István nem akart zenét hallgatni. Egyszerre sokfelé figyelt, visszaszimatolt régi dolgainkba, az újakat meg térképezgette magának.

Szóval, olyan volt, mint akire mondhatjuk, nem változott semmit. És a viszonyunk is a réginek tűnt, ami megnyugtatott (bár Istvánnak, csakúgy mint feleségének, nem egy kifogása lehetett volna ellenem, mindenekelőtt azért, mert Tamás gyermeküket, keresztfiamat nem nagy gyakorisággal látogattam).

A kortársi költészetről szólva először a barátainkat szidtuk, majd balos indulásának társait, a kortárs szegediek forgolódó képességét, a gazdátlan hajósokat (ki találta ki ezt az antológiacímet? — ő azt állítja, hogy ő, én azt, hogy én, végül abban egyeztünk meg, az elnevezést annak fogja az utókor majd tulajdonítani, akire inkább szüksége lesz), a heteket, az arctalan nemzedék nagylászlóistáit, hogy aztán sorra kerüljön - mindenféle előjel nélkül - ismét előbb a régholt Nagy László, majd az élő Juhász Ferenc. De mindenekelőtt Tandori Dezső munkássága volt az, amelyet kitartóan és szikrázó okossággal kritizált. Tandori, akit azóta nem szeretett, hogy egy meghirdetett JAK-estjére, amelyre pedig ő Szegedről felutazott, nem ment el, de maga helyére valami mentegetőző szöveget küldött, szüntelen kihívta pupilla- összeszűkítő ellenszenvét. A Gazdátlan hajókban bemutatott társunk, Belányi György egyik mestere Tandori, s ezt Gyurinak gyakorta felhánytorgatta. Baka egyébként nyilvánosan se, nagyobb társaságban se nagyon nyilvánított véleményt kortársakról, azt hiszem azért nem, mert tudta, őt jóval többen szeretik, s költészetének számosabb híve van, mint akit és amit ő kedvel.

Aztán a regényemen is elverte a port, amelyben pedig ő az egyik főszereplő, még az ott elmondott mondatai is az övéi. Nemigen kedvelte a Kezét reá veté, hogy lásson... munkámat, Csordás Gáborral, Kritika-béli elemzőmmel együtt elrontott munkának találta, amely se rám, se alakjaimra nem fog jó fényt vetni. (Egyébként pedig egyetlen kötetemet sem szerette.)

Kicsit tétován magyarázta, milyen kényes helyzetbe került. A szegedi ismeretlenségből — már ahogy ő a helyzetét megélte - ha nem is országos népszerűségre, de országos ismertségre tört, a Jelenkor is hajlandó reá figyelni (meglehet Mészöly szere- tete okán; s a Jelenkornál létezését szerencsésen ellensúlyozza a Holmiban való hangsúlyos helyzete), ezért sem kerülik el újabban se a díjak, se a kitüntetések, a városai is - Szekszárd és Szeged — legitimálták, ráadásul az írótársak keresik, sze35