Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 5. szám - Gczi János: 1993. július 21.

Ez az avantgárd-vita - nem is vita, mert vele nemigen szokás vitázni,sosem lehet tudni, mit fog meghallgatni és akceptálni, s mi az, ami mellé figyel - azóta folyik köztünk, hogy a Ballada versét, amely talán majd csak A tűzbe vetett evangélium című kötetében jelenik meg, affektivitása okán leavantgárdoztam (amint később egyéb verseket is, amikor a vers szétfeszegette a formáját és egyszerre csak Bakaidegen jegyekkel kezdett cicomázkodni).

Remélte, hogy Viola nem nagyon főzött; újabban nem ehet, ha igen, akkor is keveset és speciálisat. A csirkének örült, az semleges, egyébként lehet semmit sem tud majd enni, egyébként is, ő elvan a parizerrel, s aggasztja a holnapi besugárzás. Alkoholt nem iszik, semmit, vagy majdnem semmit.

S mindenekelőtt mégiscsak örül, hogy találkoztunk, az elmúlt hetekben Zalánnál járt, Budán, egyébként kapott kölcsön egy lakást, onnan könnyen eléri a kezelés helyét, ott dolgozni is tudna, már amennyiben nem szedik teljesen szét az idejét és az erejét az orvosi vizsgálatok.

Továbbá a zene, ami megmaradt, mégha kevesebbet is hallgatja a lemezeit. Mindig akad valami váratlan tennivalója. Ismét a családja és a (régi) szeretője között hezitál, mintha egyikre se lenne valódi szüksége, miközben jó, mert hátteret ígér, hogy kétfelé is tartozhat, pláne, hogy ezt az asszonyok — nehézkesen bár és cseppet sem zűrmentesen, de — elfogadták.

István nem volt nyugtalan vagy szorongó — ami máskor látszott rajta. Inkább megfontoltnak és keserűen józannak mutatkozott, annak ellenére, hogy váratlan és élesebb helyzetekben általában (igen, élete végéig) fojtottan, nagyon hátul, szinte a torkában képezte a hangokat, és darabosan lökte ki a szájából rövid, lezárt üzenetű mondatait, s ettől feszült és görcsös személyiség benyomását kelthette. Most a pontok helyén mosolygott, utóbb már azzal a vigyorgással kiegészítve, amelyet már Szegeden ismertünk tőle: ha kicsit többet ivott a kelleténél és rikoltozva társalgóit, s a szakálla összeborzolódott, hogy meggyújtotta a pipáját és szája szögletébe nyomta a csutorát (micsoda hangokat volt képes a szopókával produkálni!), előállt az emlegetett kaján és laza forma. Azt, hogy ilyenkor olyan, mint a Grimm-mesében a farkas, miután már kénytelen-kelletlen elfogyasztotta a nagymamát, süteményt is evett, ivott rá, befeküdt az ágyba, s túl van a szúnyókáláson, immár Piroska következik, vagy legalább az, ami az életben piroskás... - hogy István ilyen, ha regadozó- módra nevet, Ági, első feleségem állapította meg, egy szekszárdi, nagyon vidám 1971-es Kincskereső-táborban.

Rózsát hozott, bár időközben kicsit meggyűrte, Violának, emlékezett arra, hogy Viola gyűlöli a szegfűt, a gerberát, s minden egyéb mozgalmi virágot. Ez a virághozás új volt, nekünk. Amint az is, hogy életünkről, munkahelyünkről, munkánkról hosszasan kérdezett, s hogy saját gyerekeiről beszélt. Néha azt hittem, hogy a költészeten és saját belső, nagyon intim életén kívül másról nem is akar szólni - miközben azt is tapasztaltam, hogy alig volt ember, akivel hajlandó volt művészetről, különösen írásművészetről, netán költészetről társalogni avagy eszmét cserélni; s ilyenkor mindig nagyon felszínesnek és érdektelennek találtam a társával vagy társaival folytatott óvatos csevegését. Idővel persze óvatosan megfontolt, tétova s a szakmai tudásba túlságosan belekaroló ítész lett, egyetem utáni harsságát, jófajta agresszivitást szinte elfeledte, miközben mégiscsak konokabbá és magabiztosabbá változott. Gyakorta csak kijelentett, minősített, és ráhagyta a másikra a sajátjától különböző véleményt, és semmi időt nem adott az ellenvélemény kifejtésére, mondjuk úgy, hogy gyorsan témát váltott.

Violával nemigen beszéltek költészetről — így aztán soha, semmi súrlódás nem is volt közöttük. István jóízűeket tudott figyelni is, ha már felcsigázódott az érdeklődése, s Viola mindig tudott neki ilyesmi helyzeteket produkálni, a természettudmányi

33