Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Gczi János: 1993. július 21.
Géczi János 1993. július 21.-Ä—legalább fél órát vártunk egymásra - biztosan nem voltam elég szabatos a telefonban, amikor elmagyaráztam barátomnak, hol találunk legegyszerűbben egymásra a metró kijáratánál. István - ezért, vagy talán mert kissé mindig szórakozott volt, vagy éppen másokra figyelmetlen, személyiségétől független dolgokra nemtörődöm - a metró sportcsarnoki megállójának oldalsó lépcsőjénél álldogált, azon a placcon rajta kívül senki se várakozott, még csak véletlenül se vetődött az ember a trolibusz-megállók irányába. Pici pocakja volt, pedig a hírek szerint sokat kellett fogynia, s öltözéke, amint korábban is gyakran, kissé rendetlen: most éppen elegáns és drága ingének szárnya lógott elő nadrágja korcából. Egy szál cellofánba bújtatott piros virágot lóbált maga mellett, és bár perlekedésre számítottam, vigyorogni kezdett, amikor megpillantott. Gyorsan adott kezet, s ekkor is visszarántotta, szinte kitépte a kezét az üdvözlésre nyújtott jobb-ból, ha valakit megölelt - s mi, talán azóta, hogy Szegedről elkerültem, találkozásunkkor megöleltük a másikat s arcon is csókoltuk — akkor is ilyen hevesen távolodott el attól, akihez egyébként maga odahajolt. Megtapogatta a bal karomon tartott rücskös bőrű sárgadinnyét, megnézte a szatyromból előkandikáló borospalackot és szemüvegét feltolva orrnyergén, elfanyalodott a soproni bor miatt. Mire a parkolóban álló autóhoz értünk, mindent elmondott — mintha bármit is lehetett volna mondani abból az egymás nélküli öt évből, ami alatt alig találkoztunk, levelet se nagyon váltottunk, s ha néha telefonáltunk a másiknak, mindig voltak olyan mondatok, amelyekkel kölcsönösen megbántogattuk egymást, annyira biztosan, hogy ismét csak elvoltunk egy-két évszakra magunkkal. De minden olyannak tűnt, mint korábban, Szegeden, amikor ő már egykötetes, boldogságtól élénk költő volt, (egyelőre albérletben élve, hisz felesége nemrég szült, s Szekszárdon neveli lányukat) én pedig egyetemista, akinek egy metaforájára már azt mondta - tegezve! - Ilia Mihály, hogy az bizony jó. A mondat ott látszott kezdődni, ahol annak idején félbemaradt. Először is, hogy továbbra is tud mindent rólam. Olvasta azokat az írásaimat, amelyek az általa kedvelt folyóiratokban jelentek meg, s azokról is hallott, amelyeket nem ismerhet, lévén ott láttak nyomdafestéket, ahová ő ugye, be nem tenné a lábát, azaz az írásait. Sőt, még azt is látja, mely helyekre nem adok én írást, holott ő már azt, jelenlétével számomra is szentesítette. Valójában persze ő nagyon keveset ír, fél évekre előre el vannak adva a versei (a költmény szót sosem hallottam tőle, az opuszt se, pedig az aztán gyakori volt a nyolcvanas években), elkövetkező kötetének is van kiadója. Biztos abban, hogy én is olvastam valamennyi írását. Látja, kifelé hátrálok immár az avantgárdból, amely a magyar költészet tévútja, Kassák is az, a festményeit kivéve, és kár, hogy olyan embereket tévesztett meg, mint Zalán - az értő odafigyeléssel bárkihez odahajolni képes közös barátunk - vagy én, az egyébként (igaz: szabálytalan) tehetség. S persze ő megadja az esélyt, hogy valami érvényest csináljak majd, de hát tudnom kell, ennek nincs nagy valószínűsége. S mindezt szegedi, fiatal barátai is állítják. 32
